Elaeagnus x ebbingei 'Maryline' Ball– Széleslevelű ezüstfa Maryline Ball K20 40/50

Az Elaeagnus × ebbingei - széleslevelű ezüstfa egy hibrid örökzöld cserje,  – az Elaeagnus macrophylla és az Elaeagnus pungens – keresztezéséből jött létre. A szülőfajok Kelet-Ázsiában, Japán és Kína területén őshonosak, ahol part menti bozótosokban, hegyoldalakon élnek. Ezt a hibridet 1929-ben a holland kertész, Simon Doorenbos hozta létre a hágai városi kertészetben. A növény a nevét J.W.E. Ebbinge holland botanikusról kapta. Az Elaeagnus nemzetség neve a görög elaia (olajfa) és az agnos (tiszta, szűzies) szavakból származik.

A ’Maryline’ fajtát Albert Brenelière találta Franciaországban. A forgalomba hozatalra a 2000-es évek elején került sor. Kompakt, sűrűbb elágazású, felfelé törő habitusú, örökzöld cserje. A bőrszerű, nagy levelek élénksárga színűek, amelyet szabálytalan, sötétzöld vagy mélyzöld szegély vesz körül. Fonákjuk ezüstös-barna pikkelyezettséggel pettyezett. A fiatal hajtások ezüstös-bézs színűek, és a hidegebb őszi időben a hajtások színe élénk barnává váli. Ősszel nyíló, apró, krémfehér virágai kevésbé feltűnőek, illatuk azonban erős és kellemes, parfümös, különösen az esti órákban. Tavaszra fejlődnek ki ovális, barnás-vöröses termései, amelyek enyhén édeskés ízűek. Az ezüstfa termése igazi „szuperélelmiszer”: rendkívül gazdag A-, C- és E-vitaminban. Ritka módon a gyümölcs húsa is tartalmaz esszenciális zsírsavakat, ami nem jellemző a bogyósokra. Jelentős forrása a likopinnek (antioxidáns), amely segít a szív- és érrendszeri problémák megelőzésében. Fogyaszthatjuk frissen és feldolgozva: készíthető belőle különleges lekvár, zselé vagy szörp. A termés akkor érett, amikor már teljesen puha, sötét- vagy téglavörös színű (általában április végén vagy májusban érik be), és szinte magától lehullik a bokorról. Ilyenkor az íze édes-savanykás, leginkább a cseresznye, a ribizli és a rebarbara keverékére emlékeztet.

Érdekessége, hogy gyökerein nitrogénkötő baktériumok élnek, így az ezüstfa sovány, tápanyagszegény talajokon is kiválóan fejlődik, sőt javítja a környező talaj minőségét is.

Virágszín: Krémfehér.

Virágzási idő: Október–november.

Magasság: 1,5–2,5 m magas és széles

Igényei: Napos vagy félárnyékos fekvést kedvel, talajban kevésbé válogatós, a gyengén savanyú és meszes közeget is jól tűri. Szárazságtűrő, ugyanakkor a laza, jó vízelvezetésű talajt részesíti előnyben. Jól alkalmazkodik a városi körülményekhez, és ellenáll a szélnek. Ellenálló a városi levegővel szemben is. Fagytűrés kiváló, a -15, -20 °C-ot is abszolút átvészeli. Begyökeresedése után kiválóan bírja a hőséget és az aszályt.

Fenntartási munkái: Kevés gondozást igényel. Tavasszal a sérült, kifagyott ágak eltávolítása ajánlott, a fiatal növényeket alakító metszéssel formára nevelhetjük. Rendkívül jól bírja az erős visszavágást, így sövényként is alkalmazható. Sövénynek ültetve érdemes évente kétszer nyírni a sűrűbb szerkezet érdekében. Ha zöld hajtásokat hoz, azokat a tarka jelleg megőrzése érdekében távolítsuk el.

Felhasználása: Tarka lombszínezete miatt értékes díszcserje, amely szoliterként, cserjecsoportban vagy sövényként is mutatós. Különösen jól illik modern és mediterrán hangulatú kertekbe. Kompakt mérete miatt edényben is nagyon jól nevelhető, így teraszokon és erkélyeken is díszíthet. Leveleit a virágkötészetben is gyakran használják tartósságuk és ezüstös fonákjuk miatt.

Érdekesség a nitrogénkötő baktériumról:

A Frankia az Actinomyces nemzetségbe tartozó, Gram-pozitív, fonalas baktérium, amely fontos szerepet játszik az ökoszisztémákban, különösen a szegényes talajok nitrogénellátásában. Maga az Actinomyces nemzetségnév – a görög ακτίνα, aktina, „sugár” és μύκητας, miketas, „gomba” összetételéből áll, így a sugárgomba név tehát közönséges tükörfordítás. Ez a baktérium szimbiózisban él bizonyos nem-hüvelyes növényekkel (pl. égerfélék, nyírfélék, tölgyfélék) és a gyökereken gümőket (nodulusokat) képez, mely által képes megkötni a légköri nitrogént (N₂) és amóniává (NH₃) alakítani. E baktériumfaj tudományos neve Actinomyces alni. A baktériumot először az égerfa (Alnus) gyökerein figyelték meg, így a fajnevet az égerről kapta.