Picea glauca 'Conica' - Cukorsüvegfenyő 60/80 FL

A Picea glauca - szürke luc Észak-Amerikában őshonos, Kanadától az Egyesült Államok északi területeiig terjed természetes elterjedési területe. Elsősorban hűvös, kontinentális éghajlaton, boreális erdőkben és hegyvidéki régiókban fordul elő 1800 m tengerszint feletti magasságig. Jól alkalmazkodik a hideg telekhez és a rövid vegetációs időszakhoz. Természetes élőhelyén változatos talajviszonyok között él, de a jó vízellátottságú, enyhén savanyú talajokat kedveli. Élőhelyén 25-50 m-re is megnő, de törzskörmérete csak 1 m-es marad. Akár 500 évig is élhet. A Picea nemzetségnév a latin „pix” (gyanta) szóból ered, utalva a lucfenyők gyantatermelésére. A „glauca” fajnév jelentése kékeszöld, hamvas árnyalatú, amely az alapfaj tűleveleinek színére utal. Európába az 1700-as évek elején került.

A ‘Conica’ J. G. Jack (John George Jack) professzor és Alfred Rehder, a Harvard Egyetem Arnold Arborétumának munkatársai fedezték fel a Laggan-tó (ma Lake Louise) közelében lévő hegyekben 1904-ben. A kutatók egy vadon növő szürke luc (Picea glauca) ágán fedeztek fel egy különös, sűrű és törpe növekedésű torzulást, az úgynevezett boszorkányseprűt. Felismerték a mutáció dekoratív értékét, mintát vettek belőle, és az Arnold Arborétumban ivartalan úton (oltással) szaporították tovább. Mivel minden cukorsüvegfenyő erről az egyetlen talált példányról származik, genetikailag mindegyik azonos klón. Rendkívül sűrű ágrendszerű, tömött, szabályos, keskeny kúp (cukorsüveg) alakú bokor. Olyan a formája, mintha folyamatosan nyírnák, pedig természetesen növekszik így. A tűlevelek aprók, finom tapintásúak (nem szúrósak), kihajtáskor élénk zöld színűek, enyhe kékes árnyalattal, később szürkészöld árnyalatot öltenek. A fiatal tavaszi hajtások kifejezetten üde, világoszöldek, amelyek éles kontrasztot alkotnak az idősebb lombozattal. Tobozképzése ritka. Nagyon lassan növekszik (évente mindössze 2–6 cm-t). 10 év után is csak körülbelül 60–80 cm magas, kifejlett korában (évtizedek múlva) elérheti a 2–3 métert is, szélessége pedig 1–1,5 méter marad.

Igényei: Napos vagy félárnyékos fekvést kedvel. A túlzott nyári hőséget és a száraz, forró levegőt nehezen viseli, ezért melegebb fekvésben is rendszeres öntözést igényel. Talajban nem különösebben igényes, de a jó vízáteresztő, humuszos, enyhén savanyú közegben fejlődik optimálisan. Fagytűrése kiváló.

Fenntartási munkái: Metszést nem igényel, természetes formája szabályos. A túlzott visszavágás kerülendő. Száraz időszakban különösen fontos az öntözés, mivel sekélyen gyökerezik. Tavasszal mérsékelt tápanyag-utánpótlás javasolt. Legnagyobb ellensége a takácsatka és a gombafartőzés.

Fenyő-takácsatka fertőzéskor a tűlevelek először apró, sárgás pontokkal tarkítottak lesznek, majd az egész ágrész megszürkül, bebarnul és lehullik. Erős fertőzésnél finom, pókhálószerű szövedék látható az ágak között. Főleg a száraz, forró nyári hónapokban fertőz, hiszen az atka a porral telített, aszályos levegőt imádja. A legegyszerűbb módszer a megelőzésre a rendszeres, erős vízsugárral történő lemosás (este vagy kora reggel). Az atka gyűlöli a párát és a vizet. Ha már nagy a baj, speciális atkaölő szerekkel kell permetezni. Fontos, hogy a korona belsejébe is bejusson a szer!

A sűrű lombozatban megáll a nedvesség, ami kedvez a gombáknak (pl. tűkarcgomba). A növény belseje felől induló barnulás és levélhullás. Gyakran tavasszal, a párás, esős időszak után jelentkezik. Évente egyszer (tavasszal) kézzel alaposan "fésüljük ki" a növény belsejéből az elhalt, barna tűleveleket és a beszorult szemetet. Ezzel javítjuk a szellőzést. Megelőzésképpen réztartalmú szerekkel vagy felszívódó gombaölőkkel kezelhetjük.

Felhasználása: Szabályos formája miatt kiváló szoliter növény kisebb kertekben. Alkalmas előkertekbe, sírkertekbe, formális kertrészekbe és dézsás növényként teraszokra is. Társítható alacsony évelőkkel és díszfüvekkel. 

Érdekességek a szürke lucról:

Az észak-amerikai őslakosok (különösen a Dene, Inuit és Cree törzsek) számára a szürke luc szinte minden alapvető szükségletet kielégített: A fa gyökereit (watap) kiásták, meghámozták és forró vízben megfőzték, így rendkívül erős és rugalmas "kötelet" kaptak. Ezzel varrták össze a nyírfakéreg kenuk elemeit. A fa gyantáját aztán tömítőanyagként használták a varratok vízhatlanítására. A rugalmas ágakból készültek a wigwamok (kunyhók) vázai, a kérget pedig tetőfedésre használták. Könnyű, de szívós fája a hagyományos indián hótalpak keretének legfontosabb alapanyaga volt.

A szürke luc tűlevelei rendkívül gazdagok C-vitaminban, ami kritikus volt a hosszú északi teleken. Az őslakosoktól tanulták meg az európai felfedezők, hogy a fiatal hajtásokból főzött tea meggyógyítja a skorbutot. A friss gyantát antiszeptikus tulajdonságai miatt vágott sebekre, égési sérülésekre és rovarcsípésekre kenték, mintha egy természetes sebtapasz lenne.

A 18. században a tengerészek (köztük a híres James Cook kapitány) szürke luc hajtásaiból, melaszból és élesztőből főztek sört. Ez nemcsak élvezeti cikk volt, hanem a legénység egészségének megőrzését szolgáló, vitamindús ital a hosszú tengeri utakon.

A szürke luc fájának kiváló rezonanciája van, ezért gitárok és hegedűk fedlapjához ma is előszeretettel használják. Kanada egyik legfontosabb papíripari alapanyaga, rostjai hosszúak és erősek.