Pinus sylvestris 'Watereri' – Erdeifenyő kékes K4 40/60

A Pinus sílvestris - erdei fenyő Eurázsia egyik legnagyobb elterjedésű fenyőfaja. Természetes állományai Nyugat-Európától egészen Kelet-Szibériáig húzódnak. A síkvidéki homokterületektől a hegyvidéki régiókig megtalálható, 0–2600 méteres tengerszint feletti magasságban. Különösen jól alkalmazkodik a szélsőséges körülményekhez: savanyú, homokos, tápanyagszegény talajokon, szárazabb klímán is fennmarad. Magyarországon őshonos fafaj, jelentős erdőalkotó szereppel. A Pinus az ókori latin elnevezés a fenyőkre. A „sylvestris” fajnév jelentése „erdei” vagy „vadon élő”, amely természetes erdei előfordulására utal. A fajt a 18. században írta le Carl Linneaus, és az egyik legkorábban tudományosan rögzített európai fenyőfaj. A fajt hazánkban borovi fenyőnek is hívják: A „borovi” szó a szláv nyelvekből (szlovákul, csehül és lengyelül is borovice vagy bor) szivárgott át a magyar nyelvbe.

Az 'Waterer' fajtát az angol Anthony Waterer (idősebb Anthony Waterer), a kor neves brit kertésze a Horsell Common nevű természetvédelmi területen találta az eredeti példányt. Egy vadon élő, különlegesen lassú növekedésű, sűrű és kékes lombú kis fára bukkant, amelyet aztán a családi faiskolájában, a Knap Hill Nursery-ben szaporítottak tovább és vezettek be a kereskedelembe. Az eredeti mutáns egyedet az 1860-as évek elején fedezték fel. Bár már évtizedek óta ismert volt, tudományosan Ludwig Beissner írta le először 1891-ben. Az eredeti anyatő, amelyről az összes ma élő 'Watereri' származik, a jelentések szerint a mai napig él és látható a wokingi Knap Hill Nursery területén, több mint 160 éves matuzsálemként. Nagyon sűrű ágrendszerű, tömör, fiatalon gömbölyded, idősebb korára széles, ernyőszerű, többtörzses kis fává vagy hatalmas bokorrá fejlődik. Idősebb korában megjelenik rajta az erdeifenyőkre jellemző narancsvörös, hámló kéreg, ami gyönyörű kontrasztot alkot a kék levelekkel. Legfőbb dísze a rövid, merev, acélkék vagy ezüstszürke tűlevelei, amelyek az év minden szakában tartják színüket. A tűlevelek hajtásokon kettesével állnak. Lassan növekszik (évente kb. 10–15 cm-t). 10 év után is csak körülbelül 1,5–2 méter magas, kifejlett mérete pedig ritkán haladja meg a 4–5 métert. Szélessége hasonló méretű lehet.

Igényei: Fényigényes faj, árnyékban felkopaszodik. Talajban nem válogatós, de a jó vízáteresztő, laza szerkezetű talajokat kedveli. Jól tűri a szárazságot és a hideget. Várostűrése közepes, a légszennyezésre érzékenyebb lehet.

Fenntartási munkái: Nem igényel rendszeres metszést, de a fiatal tavaszi hajtások (gyertyák) csipegetésével a növekedése korlátozható és a korona tömöríthető. Fiatal korban a törzsnevelés indokolt lehet. Hosszú életű, stabil szerkezetű fafaj, gondozási igénye alacsony. A tavasszal adott tápanyagot meghálálja.

Ma a legveszélyesebb kártevője a Fenyőrontó darázs (Neodiprion sertifer)

Kártételkor a lárvák (álhernyók) tucatszámra lepik el az ágakat, és tarrágást végeznek. Gyakran csak a tűlevelek központi erét hagyják meg, így az ágak "csontvázasodnak". A fenyőlevelekbe rakott tojásokból április végén kelnek ki a károsító lárvák. Lárvák kártétele áprilistól nyár elejéig tart, foltokban szoktak a hernyó-csoportok a fákon megjelenni. Lombrágásuk következtében legyengülnek a fák, a rágás okozta lombhiányt – enyhe fertőzés esetén – a fák nyár végére pótolni szokták/tudják.

Védekezési lehetőség: Kis fák esetén a csoportosan táplálkozó lárvák egyszerűen lemoshatók erős vízsugárral vagy kesztyűben lehúzhatók az ágról. Vegyszeres: Kontakt vagy felszívódó rovarölő szerekkel hatékonyan irthatók, de fontos a gyors, beavatkozás, mert napok alatt képesek lecsupaszítani egy ágat. 

Felhasználása: Ideális választás szoliter növénynek (önállóan állva) közepes kertekbe, sziklakertekbe vagy a kert egy hangsúlyos pontjára, ahol a kéreg és a forma érvényesülhet. Kiválóan alkalmas konténeres nevelésre is.

Érdekességek az erdeifenyőről:

A még ragacsos, barna pikkelyekkel borított, 3-5 cm-es friss hajtásokból (ezeket hívja a népnyelv rügynek) fenyőrügy-szirupok készülnek. Rendkívül magas az illóolaj-tartalma (terpentin, pinén), ami sokkal erősebb fertőtlenítő és köptető, mint a lucfenyőé. Erdélyben és a Felvidéken cukorral rétegezve tüdőbetegségek, makacs köhögés és asztma ellen használták.

Az erdeifenyő magas gyantatartalma miatt a történelemben fontos ipari alapanyag volt: A népi háztartásokban a gyantás fahasábokat (fáklya) használták világításra, mert lassan és fényesen égett. Az égetésekor keletkező finom kormot összegyűjtötték, és ebből készült a legjobb minőségű fekete tinta és festék (ebonit-utánzatokhoz is).

A szibériai és finnugor népeknél az erdeifenyő a tisztaság szimbóluma. Úgy hitték, a fenyő illata elűzi a rontást. Betegségek idején erdeifenyő ágaival füstölték át a házat.

Skandináviában az erdeifenyőt a „Nap fájának” tartották, mert vöröses törzse a lemenő nap fényében szinte lángol. Gyakran ültették határjelzőként vagy a birtok védelmére.

A vöröses, gyantás faanyaga (borovi fenyő) rendkívül tartós vízben is. A vitorlás hajók korában az egyenes, sudár erdeifenyő volt a legkeresettebb árbocfa. Egész erdőket (ún. árbocerdőket) tartottak fenn a haditengerészet számára. A fa száraz lepárlásával nyerték a fakátrányt, amivel a hajók réseit tömítették és a köteleket tartósították. Erdeifenyő ipari felhasználása - Erdészeti Lapok

A magyar népi építészetben a „borovi” (ami az erdeifenyő szláv nevéből, a bor-ból ered) a luxust és a tartósságot jelentette. Ebből készültek a legértékesebb templomkapuk, kúria-ajtók és ablakkeretek, mert a magas gyantatartalom miatt nem korhadt el 100 év után sem.