Pinus sylvestris 'Watereri Nana' - Erdei fenyő K25 50/60

A Pinus sílvestris - erdei fenyő Eurázsia egyik legnagyobb elterjedésű fenyőfaja. Természetes állományai Nyugat-Európától egészen Kelet-Szibériáig húzódnak. A síkvidéki homokterületektől a hegyvidéki régiókig megtalálható, 0–2600 méteres tengerszint feletti magasságban. Különösen jól alkalmazkodik a szélsőséges körülményekhez: savanyú, homokos, tápanyagszegény talajokon, szárazabb klímán is fennmarad. Magyarországon őshonos fafaj, jelentős erdőalkotó szereppel. A Pinus az ókori latin elnevezés a fenyőkre. A „sylvestris” fajnév jelentése „erdei” vagy „vadon élő”, amely természetes erdei előfordulására utal. A fajt a 18. században írta le Carl Linneaus, és az egyik legkorábban tudományosan rögzített európai fenyőfaj. A fajt hazánkban borovi fenyőnek is hívják: A „borovi” szó a szláv nyelvekből (szlovákul, csehül és lengyelül is borovice vagy bor) szivárgott át a magyar nyelvbe.

Az 'Watereri Nana' fajtát az angol Anthony Waterer (idősebb Anthony Waterer), a kor neves brit kertésze a Horsell Common nevű természetvédelmi területen találta az eredeti példányt. Egy vadon élő, különlegesen lassú növekedésű, sűrű és kékes lombú kis fára bukkant, amelyet aztán a családi faiskolájában, a Knap Hill Nursery-ben szaporítottak tovább és vezettek be a kereskedelembe. Az eredeti mutáns egyedet az 1860-as évek elején fedezték fel. Bár már évtizedek óta ismert volt, tudományosan Ludwig Beissner írta le először 1891-ben. Sok faiskola nem oltással (ami az anyanövény pontos mását adja), hanem a 'Watereri' magvairól szaporít. A magoncok között óriási a szórás: vannak lazább, gyorsabb növésűek (ezeket adják el 'Watereri' néven) és vannak extrém törpe, sűrű, tömött egyedek (ezeket nevezik el 'Nana'-nak). Az eredeti anyatő, amelyről az összes ma élő 'Watereri' származik, a jelentések szerint a mai napig él és látható a wokingi Knap Hill Nursery területén, több mint 160 éves matuzsálemként. Sűrű ágrendszerű, tömör, szabálytalan gömb vagy lapított gömb alakú cserje. A 'Watereri'-hez képest még jobban megőrzi a kerek formát és alacsonyabb marad. : Idővel megjelenik rajta a jellegzetes, élénk narancsvörös vagy lazacszínű, papírszerűen hámló kéreg, ami télen különösen látványos. A tűlevelek a fajra jellemzően kékeszöldek vagy szürkészöldek, merevek, és kettesével állnak a hajtásokon. A lombozat nagyon sűrű és tömött, ami a törpe méret ellenére is jó takarást biztosít. Igen lassan növekszik (évente kb. 5–10 cm-t). 10 év után is csak körülbelül 80–120 cm magas és széles, kifejlett mérete ritkán haladja meg a 2 métert.

Igényei: Fényigényes faj, árnyékban felkopaszodik. Talajban nem válogatós, de a jó vízáteresztő, laza szerkezetű talajokat kedveli. Jól tűri a szárazságot és a hideget. Várostűrése közepes, a légszennyezésre érzékenyebb lehet.

Fenntartási munkái: Nem igényel rendszeres metszést, de a fiatal tavaszi hajtások (gyertyák) csipegetésével a növekedése korlátozható és a korona tömöríthető. Fiatal korban a törzsnevelés indokolt lehet. Hosszú életű, stabil szerkezetű fafaj, gondozási igénye alacsony. A tavasszal adott tápanyagot meghálálja.

Ma a legveszélyesebb kártevője a Fenyőrontó darázs (Neodiprion sertifer)

Kártételkor a lárvák (álhernyók) tucatszámra lepik el az ágakat, és tarrágást végeznek. Gyakran csak a tűlevelek központi erét hagyják meg, így az ágak "csontvázasodnak". A fenyőlevelekbe rakott tojásokból április végén kelnek ki a károsító lárvák. Lárvák kártétele áprilistól nyár elejéig tart, foltokban szoktak a hernyó-csoportok a fákon megjelenni. Lombrágásuk következtében legyengülnek a fák, a rágás okozta lombhiányt – enyhe fertőzés esetén – a fák nyár végére pótolni szokták/tudják.

Védekezési lehetőség: Kis fák esetén a csoportosan táplálkozó lárvák egyszerűen lemoshatók erős vízsugárral vagy kesztyűben lehúzhatók az ágról. Vegyszeres: Kontakt vagy felszívódó rovarölő szerekkel hatékonyan irthatók, de fontos a gyors, beavatkozás, mert napok alatt képesek lecsupaszítani egy ágat. 

Felhasználása: Ideális választás szoliter növénynek (önállóan állva) közepes kertekbe, sziklakertekbe vagy a kert egy hangsúlyos pontjára, ahol a kéreg és a forma érvényesülhet. Kiválóan alkalmas konténeres nevelésre is.

Érdekességek az erdeifenyőről:

A még ragacsos, barna pikkelyekkel borított, 3-5 cm-es friss hajtásokból (ezeket hívja a népnyelv rügynek) fenyőrügy-szirupok készülnek. Rendkívül magas az illóolaj-tartalma (terpentin, pinén), ami sokkal erősebb fertőtlenítő és köptető, mint a lucfenyőé. Erdélyben és a Felvidéken cukorral rétegezve tüdőbetegségek, makacs köhögés és asztma ellen használták.

Az erdeifenyő magas gyantatartalma miatt a történelemben fontos ipari alapanyag volt: A népi háztartásokban a gyantás fahasábokat (fáklya) használták világításra, mert lassan és fényesen égett. Az égetésekor keletkező finom kormot összegyűjtötték, és ebből készült a legjobb minőségű fekete tinta és festék (ebonit-utánzatokhoz is).

A szibériai és finnugor népeknél az erdeifenyő a tisztaság szimbóluma. Úgy hitték, a fenyő illata elűzi a rontást. Betegségek idején erdeifenyő ágaival füstölték át a házat.

Skandináviában az erdeifenyőt a „Nap fájának” tartották, mert vöröses törzse a lemenő nap fényében szinte lángol. Gyakran ültették határjelzőként vagy a birtok védelmére.

A vöröses, gyantás faanyaga (borovi fenyő) rendkívül tartós vízben is. A vitorlás hajók korában az egyenes, sudár erdeifenyő volt a legkeresettebb árbocfa. Egész erdőket (ún. árbocerdőket) tartottak fenn a haditengerészet számára. A fa száraz lepárlásával nyerték a fakátrányt, amivel a hajók réseit tömítették és a köteleket tartósították. Erdeifenyő ipari felhasználása - Erdészeti Lapok

A magyar népi építészetben a „borovi” (ami az erdeifenyő szláv nevéből, a bor-ból ered) a luxust és a tartósságot jelentette. Ebből készültek a legértékesebb templomkapuk, kúria-ajtók és ablakkeretek, mert a magas gyantatartalom miatt nem korhadt el 100 év után sem.