Clerodendrum trichotomum - Kései végzetfa 30/40

A Clerodendrum trichotomum - kései végzetfa Kelet-Ázsiából, főként Kínából, Koreából és Japánból származik. Természetes élőhelyén erdőszéleken, cserjésekben és hegyvidéki ligeterdőkben fordul elő, ahol üde, tápanyagban gazdag, jó vízellátású talajokon fejlődik. A Clerodendrum nemzetségnév a görög kléros (sors) és dendron (fa) szavakból ered, jelentése „a sors fája”, amely arra utal, hogy egyes fajait a múltban gyógyító vagy éppen mérgező hatásúnak tartották. A trichotomum fajnév latin–görög eredetű, jelentése „háromfelé ágazó”, az elágazó virágzati szerkezetre utal. A fajt először tudományosan Carl Peter Thunberg svéd botanikus írta le 1784-ben, japán utazásai során gyűjtött példányok alapján. Thunberg a leírást a Flora Japonica című művében publikálta. A fajt először 1800 körül vezették be az európai termesztésbe. Az USA Arkansas államába Karl Johann Maximowicz orosz botanikus vitte be Japánból az 1860-as években.

A végzetfa nagy termetű, lombhullató cserje vagy kisebb fa, laza, kissé szabálytalan koronával. Levelei nagyok, szív vagy tojásdad alakúak, élénkzöld színűek. Érdekessége, hogy a levelek dörzsölésre sajátos, mogyoróvajra vagy gumira emlékeztető szagot árasztanak. Ősszel a levelek általában zölden hullanak le. Nyár végén és kora ősszel jelennek meg krémfehér, csillag alakú, hosszú porzós virágai, amelyek pirosas-rózsaszín csészelevelekben ülnek. A virágok intenzív, édes illatot árasztanak (hasonlót a jázminhoz), amely messziről érezhető. A virágzás után fejlődik ki a növény legmeghökkentőbb dísze: a porcelánszerű, fémes kék/türkizkék bogyó, amelyet csillag alakban vesz körül a megmaradt, és ekkorra már húsos valamint élénkvörös csészelevél.

Virágszín: Fehér.

Virágzási idő: Augusztus–szeptember.

Magasság: 3–6 m magas, 3–4 m széles.

Igényei: Napos vagy félárnyékos fekvést kedvel és szélvédett helyet igényel. A természetes élőhelyéhez hasonlóan az üde, jó vízáteresztésű, tápanyagban gazdag talajokon fejlődik a legszebben. Vízigénye közepes, a tartós szárazságot rosszul viseli. Alapvetően jó télálló, de a fiatal példányok -15 °C alatt visszafagyhatnak a talajszintig. Ilyenkor azonban tavasszal tőről erőteljesen újrahajtanak. Tövét érdemes télre takarni.

Fenntartási munkái: Mivel a virágok az azévi hajtások végén fejlődnek, kora tavasszal (rügyfakadás előtt) bátran visszametszhető a kívánt formára. Az elöregedett vagy fagyott ágakat távolítsuk el. Hajlamos a gyökérsarjak képzésére, ezért ha nem akarjuk, hogy terjedjen, ezeket a sarjakat rendszeresen el kell távolítani.

Felhasználása: Szoliterként vagy nagyobb cserjecsoportok hangsúlyos elemeként kiváló. Illatos virágai és különleges termései miatt terasz előtti ágyásban, de parkokban és nagyobb kertekben is kifejezetten látványos.

Érdekességek a végzetfáról:

A növény korai tanulmányai a kínai botanikai irodalomban is megjelentek, az első feljegyzett említés a Bencao Tujingban (Illustrated Materia Medica) található (gyógyszerköny), amelyet Su Song állított össze a Song-dinasztia idején, Kr. u. 1061 körül. Ez a szöveg a növényt a köznyelvben „hai zhou chang shan” néven dokumentálta, megjegyezve gyógyhatásait és kelet-kínai elterjedését, amely évszázadokkal megelőzte az európai leírásokat.

A végzetfa koreaiul Nu-ri-jang-namu, japánulクサギ (kusagi), mindkét nyelven a jelentése "büdös fa''.

Sok Clerodendrum faj tartalmaz olyan vegyületeket, amelyek bizonyos dózisban gyógyítanak (például lázcsillapítók vagy gyulladáscsökkentők), de nagyobb mennyiségben vagy rosszul alkalmazva mérgezőek lehetnek. E miatt a hiedelem szerint a növény használatakor a beteg „sorsot húzott”. Nem volt biztos, hogy a növény a gyógyulást hozó „jó szerencsét” vagy a mérgezést hozó „rossz végzetet” adja-e neki. A kimenetel tehát nemcsak a növényen, hanem a beteg szerencséjén (sorsán) is múlt.

A kínai, japán népi gyógyászatban a leveleket és a gyökérből készült főzetet vérnyomáscsökkentőként és reumatikus fájdalmak enyhítésére használták. A leveleket külsőleg is alkalmazzák dermatitisz, ízületi fájdalomés zsibbadás ellen is. A fáját facipők készítésére, a bogyóit pedig festékanyagok készítésére használták Japánban, Kínában és Koreában. Leveleit, hajtásait fogyasztották megfőzve, mely során veszítette el a kellemetlen szagát.

Egyes leírások szerint a Srí Lanka-i és indiai népi gyógyászatban a nemzetség bizonyos fajait mágikus növénynek tartották. Úgy hitték, hogy a növény szelleme dönti el, kinek engedi meg a gyógyulást. Ha valaki tiszteletlenül bánt a növénnyel, az a gyógyulás helyett betegséget hozott rá.