Elaeagnus x ebbingei 'Limelight' - Sárga-tarka széleslevelű ezüstfa CLT 3

Az Elaeagnus × ebbingei - széleslevelű ezüstfa egy hibrid örökzöld cserje,  – az Elaeagnus macrophylla és az Elaeagnus pungens – keresztezéséből jött létre. A szülőfajok Kelet-Ázsiában, Japán és Kína területén őshonosak, ahol part menti bozótosokban, hegyoldalakon élnek. Ezt a hibridet 1929-ben a holland kertész, Simon Doorenbos hozta létre a hágai városi kertészetben. A növény a nevét J.W.E. Ebbinge holland botanikusról kapta. Az Elaeagnus nemzetség neve a görög elaia (olajfa) és az agnos (tiszta, szűzies) szavakból származik.

A 'Limelight' fajta az angliai Hillier Faiskolákban (Hillier Nurseries) az 1980-as évek végén vagy a 90-es évek elején szelektáltak. 1992-től van kereskedelmi forgalomban.Erőteljes növekedésű, örökzöld cserje, sűrű, bokros növekedésű, gömbölyded habitussal. A bőrszerű, nagy levelek közepe élénk sárga vagy lime zöld, amelyet szabálytalan, sötétzöld szegély és foltok vesznek körül, a fonákjuk pedig megőrizte a fajra jellemző ezüstös-barna pikkelyezettséget. A fiatal hajtások bronzos árnyalatúak. Ősszel nyíló, apró, krémfehér virágai kevésbé feltűnőek, illatuk azonban erős és kellemes, parfümös, különösen az esti órákban. Tavaszra fejlődnek ki ovális, barnás-vöröses termései, amelyek enyhén édeskés ízűek. Az ezüstfa termése igazi „szuperélelmiszer”: rendkívül gazdag A-, C- és E-vitaminban. Ritka módon a gyümölcs húsa is tartalmaz esszenciális zsírsavakat, ami nem jellemző a bogyósokra. Jelentős forrása a likopinnek (antioxidáns), amely segít a szív- és érrendszeri problémák megelőzésében. Fogyaszthatjuk frissen és feldolgozva: készíthető belőle különleges lekvár, zselé vagy szörp. A termés akkor érett, amikor már teljesen puha, sötét- vagy téglavörös színű (általában április végén vagy májusban érik be), és szinte magától lehullik a bokorról. Ilyenkor az íze édes-savanykás, leginkább a cseresznye, a ribizli és a rebarbara keverékére emlékeztet.

Érdekessége, hogy gyökerein nitrogénkötő baktériumok élnek, így az ezüstfa sovány, tápanyagszegény talajokon is kiválóan fejlődik, sőt javítja a környező talaj minőségét is.

Virágszín: Krémfehér.

Virágzási idő: Október–november.

Magasság: 2–3 m magas és széles (metszés nélkül)

Igényei: Napos vagy félárnyékos fekvést kedvel, talajban kevésbé válogatós, a gyengén savanyú és meszes közeget is jól tűri. Szárazságtűrő, ugyanakkor a laza, jó vízelvezetésű talajt részesíti előnyben. Jól alkalmazkodik a városi körülményekhez, és ellenáll a szélnek. Ellenálló a városi levegővel szemben is. Fagytűrés kiváló, a -15, -20 °C-ot is abszolút átvészeli. Begyökeresedése után kiválóan bírja a hőséget és az aszályt.

Fenntartási munkái: Kevés gondozást igényel. Tavasszal a sérült, kifagyott ágak eltávolítása ajánlott, a fiatal növényeket alakító metszéssel formára nevelhetjük. Rendkívül jól bírja az erős visszavágást, így sövényként is alkalmazható. Sövénynek ültetve érdemes évente kétszer nyírni a sűrűbb szerkezet érdekében. Ez a fajta hajlamos tiszta zöld levelekből álló hajtások képzésére, ezeket a hajtásokat érdemes tőből eltávolítani.

Felhasználása: Tarka lombszínezete miatt értékes díszcserje, amely szoliterként, cserjecsoportban vagy sövényként is mutatós. Különösen jól illik modern és mediterrán hangulatú kertekbe. Edényben is nevelhető, így teraszokon és erkélyeken is díszíthet. Leveleit a virágkötészetben is gyakran használják tartósságuk és ezüstös fonákjuk miatt.

Érdekesség a nitrogénkötő baktériumról:

A Frankia az Actinomyces nemzetségbe tartozó, Gram-pozitív, fonalas baktérium, amely fontos szerepet játszik az ökoszisztémákban, különösen a szegényes talajok nitrogénellátásában. Maga az Actinomyces nemzetségnév – a görög ακτίνα, aktina, „sugár” és μύκητας, miketas, „gomba” összetételéből áll, így a sugárgomba név tehát közönséges tükörfordítás. Ez a baktérium szimbiózisban él bizonyos nem-hüvelyes növényekkel (pl. égerfélék, nyírfélék, tölgyfélék) és a gyökereken gümőket (nodulusokat) képez, mely által képes megkötni a légköri nitrogént (N₂) és amóniává (NH₃) alakítani. E baktériumfaj tudományos neve Actinomyces alni. A baktériumot először az égerfa (Alnus) gyökerein figyelték meg, így a fajnevet az égerről kapta.