Lagerstroemia indica Multitrunk' – Kínai selyemmirtusz K45 150/175

A Lagerstroemia indica - selyemmirtusz Ázsia mérsékelt és szubtrópusi vidékein őshonos, ahol meleg, nyári csapadékban gazdag éghajlaton, folyóvölgyekben, erdőszéleken, jó vízáteresztésű talajokon él. A növény az ókor óta ismert, de kertészeti elterjedése a 18. században kezdődött, amikor Európába és Észak-Amerikába is eljutott. A nemzetség nevét Magnus von Lagerström svéd botanikusról kapta, aki Karl Linné barátja és levelezőtársa volt és a 18. században gyógynövénygyűjtő expedíciókat vezetett Kelet-Ázsiában. Az indica fajnév Indiára utal. Az alapfaj Kínában hagyományosan gyógyászati célokra is termesztett, főként a kérgét és leveleit használják helyi gyógynövényként.

A 'Natchez' fajta mérföldkőnek számít a selyemmirtuszok nemesítésében, mivel a lisztharmattal szembeni ellenállóság volt a fő cél. A hibridet az amerikai U.S. National Arboretum (USA Nemzeti Arborétuma) fejlesztette ki Washington D.C.-ben. A nemesítés 1964-ben kezdődött, a Lagerstroemia indica 'Pink Lace' nevű fajtát keresztezték a Japán Yakushima szigetéről származó, lisztharmatnak ellenálló Lagerstroemia fauriei-vel. Hivatalosan 1978 júliusában mutatták be és hozták forgalomba. A fajta nevét egy észak-amerikai indián törzs, a Natchez után kapta, mivel az arborétum összes hibridje indián törzsi neveket visel. Lombhullató kis fa vagy nagy cserje, közepesen gyors növekedésű. A kéreg vékony lapokban hámlik le, alatta lenyűgöző, sima, fahéj-barna és krémszínű foltokból álló mintázat látható, amely télen különösen feltűnő Levelei sötétzöldek, fényesek, ősszel gyakran sárgás-narancsos árnyalatokra színeződnek. A virágok nagy, akár 30 cm hosszú, kúpos bugákban nyílnak, színük tiszta fehér feltűnő sárga porzókkal. A szirmok rojtosak, hullámosak, a virágzat pedig az az évi friss hajtások végén fejlődik. Nagyon bőségesen virágzik.

Virágszín: tiszta fehér

Virágzási idő: július–szeptember (meleg ősz esetén októberig)

Magasság: 4–6 m, de megfelelő metszéssel tartható kisebb cserjeként vagy többtörzsű kis faként is.

Igényei: Napos, szélvédett helyet kedvel, a virágzáshoz legalább napi 6-8 óra napfénytartamra van szüksége. Talajban nem válogatós, de a jó vízáteresztés elengedhetetlen. Enyhén savanyú vagy semleges kémhatású talajba ültessük. Mérsékelten tápanyagdús talajt részesít előnyben. Szárazságtűrő, de rendszeres öntözéssel még dúsabb virágzást érhetünk el. -15°C és -20°C-ig télálló. Magyarországon a fiatal példányokat az első években érdemes télen takarni (mulcsozás), de a megerősödött fák áttelelnek.

Fenntartási munkái: a virágok az azévi (friss) hajtások végén fejlődnek, a kora tavaszi metszéssel serkentjük az új, erős vesszők növekedését. Bátran vissza lehet vágni a tavalyi hajtások kétharmadát vagy akár az egészet is. Az elöregedett, gyenge ágakat tőből távolítsuk el a szellősebb korona érdekében. Telepítés után rendszeres öntözést igényel, később közepes vízigényű; tartós nyári aszályban meghálálja az öntözést. Tavasszal és kora nyáron káliumban gazdag tápanyag javasolt a bőséges virágzáshoz. A legfontosabb jellemzője a lisztharmattal szembeni kiváló ellenállósága.

A selyemmirtusz sokszor május elejéig, sőt közepéig is vár a kihajtással. Olyan, mintha „téli álmot” aludna, és csak akkor ébredne fel, amikor a talaj és a levegő már tartósan és megbízhatóan felmelegedett. Magyarországon minden évben visszatérő kép, hogy április végén már azt gondoljuk, kifagyott a selyemmirtuszuk, mert a vesszők száraznak és élettelennek tűnnek. Ne vágja ki és ne adja fel május végéig! Ha bizonytalan, óvatosan kaparja meg a kérget egy körömmel: ha alatta zöld a szövet, a növény él, csak még várakozik!

Felhasználása: Elsősorban szoliter díszfaként érvényesül, ahol fehér virágzása és díszes törzse jól látható. Alkalmas előkertekbe, mediterrán hangulatú vagy modern stílusú kertekbe, valamint tágasabb városi környezetben utcafaként is megállja a helyét. Világos virágai miatt különösen jól kombinálható sötét lombú növényekkel.

Érdekességek a selyemmirtuszról:

A Tang-dinasztia idején (618–907) a selyemmirtusz Kína egyik legtiszteltebb növénye volt. A császári kancellária udvarait selyemmirtuszokkal ültették tele, ezért a növényt gyakran „Kancellária-fának” is nevezték. Úgy tartották, hogy a fa méltósága tükrözi a magas rangú tisztviselők bölcsességét. Kínai neve, a Ziwei, a Sarkcsillaghoz (Ziwei csillag) kapcsolódik, amely a kínai asztrológiában a császár égi megfelelője. Úgy hitték, ahol selyemmirtusz virágzik, ott jelen van az égi áldás és a szerencse.

Kínában, Japánban és Koreában a népnyelv leggyakrabban „Száz napos vörösnek” (Bai Ri Hong) hívja. Ez az elnevezés arra utal, hogy a selyemmirtusz egész nyáron át, rendületlenül virágzik. Emiatt a hűség, a kitartás és az örök szerelem szimbólumává vált.

A „Csiklandós fa” (Népi megfigyelés): Kínában és Japánban elterjedt népi megfigyelés, hogy a selyemmirtusz „fél a csiklandozástól”. Ha valaki finoman megvakarja vagy megütögeti a fa sima törzsét, az egész lombozat és a virágfürtök remegni kezdenek. Bár ez a fa rugalmas szerkezetének és vékony ágainak fizikai következménye, a népi folklórban úgy tartják, hogy a fa érzékeny és nevet, ha csiklandozzák.

Indiában (bár nem ott őshonos, de régen honosodott) és Délkelet-Ázsiában gyakran ültetik buddhista templomok köré. Sima, hámló törzse – amely olyan, mintha a fa „levetné régi bőrét” – a megújulást és a világi hiúságoktól való megszabadulást jelképezi a szerzetesek számára.

Ázsiában évszázadok óta használják a hagyományos gyógyászatiban a gyomor-bélrendszeri és bőrgyógyászati ​​problémák kezelésére szolgáló készítményekben. A kínai hagyományos orvoslásban kérgét és gyökerét hasmenés, vérhas és különféle bőrfertőzések, viszkető kiütések kezelésére, valamint lázcsillapítóként használják. A virágok összehúzó hatásúak, főzetek vagy zúzott helyi borogatásként alkalmazzák.