Rhus glabra 'Laciniata' - Szeldeltlevelű kopasz ecetszömörce K20 200

A Rhus glabra - kopasz ecetszömörce (helytelenül ecetfa!) Észak-Amerika nagy részén őshonos faj, ahol természetes élőhelyén napos, száraz domboldalakon, prérik peremén, erdőszéleken és bolygatott területeken él. Kifejezetten pionír növény, amely jól alkalmazkodik a gyengébb, köves vagy homokos talajokhoz, és kiváló szárazságtűréssel rendelkezik. A Rhus nemzetség neve az ógörög rhous szóból származik, mely a szömörce félék elnevezése volt. Már idősebb Plinius is hivatkozik e névre a Naturalis Historia című művében. A fajnevet a glaber szóból kapta, jelentése sima vagy szőrtelen, utalva a növény jellegzetesen csupasz ágaira és levélfelületére, amelyek megkülönböztetik a rokon szőrös szárú fajoktól.

A ‘Laciniata’ fajta az alapfaj egy természetes variánsa. A fajtát hivatalosan Élie-Abel Carrière (1818–1896) neves francia botanikus és kertész írta le először 1863-ban. Bár az alapfaj Észak-Amerikában honos, ezt a szeldelt levelű változatot Franciaországban azonosították. Közepes méretű, laza, ívesen szétterülő habitusú, lombhullató díszfa vagy nagyobb cserje. Koronája laza, szélesen szétterülő. A szárak vaskosak, simák és ritkán elágazók, az érett kéreg sima és szürkésbarna, időnként enyhe bordák alakulnak ki rajta az életkorral. Gyökérsarjakkal rendelekzik, mellyel mérsékeltebben terjed, mint a Rhus thypina fajták. A levelek finoman szeldeltek, mélyen bevagdaltak, páfrányszerűek, ami nagyon könnyed, légies hatást kölcsönöz a növénynek., nyáron élénkzöldek, ősszel pedig rendkívül intenzív narancs–piros–bordó színekben pompáznak, az egyik legszebb őszi lombszínt adva a kertben. A növény kétlaki, a hímivarú és nőivarú virágok külön növényeken jelennek meg. A virágok kicsik, zöldesfehértől sárgáig terjedő színűek, és 10-20 cm hosszú széles, kúpos fürtűek; a hímivarú fürtök jellemzően nagyobbak és mutatósabbak, mint a nőivarúaké. A termések a nőivarú növényeken (kétlaki növény) jelennek meg: tömött, felálló, bársonyos, karmazsinvörös torzsák, amelyek a télen is a növényen maradnak, extra díszt adva.

Virágzási idő: Június–július.

Virág színe: Zöldesfehér (díszértéke csekély).

Magasság: 2–4 m magas és széles

Igényei: Napos fekvést kedvel, félárnyékban lombszíne és habitusa kevésbé érvényesül. Talajjal szemben rendkívül igénytelen, a száraz, gyengébb minőségű talajokon is jól fejlődik, de a pangó vizet nem tűri. Teljesen fagytűrő, kiválóan alkalmazkodik a városi környezethez is.  Kártevőkre és betegségekre nem érzékeny.

Fenntartási munkái: Kevés gondozást igényel. Metszést általában nem igényel, csak a sérült vagy rossz irányba növő ágakat célszerű eltávolítani. Sarjadzásra hajlamos, ezért kisebb kertekben gyökérkorlátozás vagy rendszeres sarjeltávolítás ajánlott.

Felhasználása: Kiváló szoliter növény, ahol különleges lombformája és őszi színeződése érvényesülni tud. Természetközeli, modern és keleties hangulatú kertekbe egyaránt jól illik, parkokban és nagyobb kertekben mutat igazán szépen. Dézsás növényként is tartható.

Érdekességek az ecetszömörcéről:

A növényt számos észak-amerikai indián törzs (pl. algonkinok, irokézek) nagy becsben tartotta sokoldalúsága miatt: A vörös, szőrös termésfürtök savanykás ízét a bennük lévő almasav és aszkorbinsav adja. Az indiánok hideg vízbe áztatva frissítő, vitaminban gazdag, citromos ízű italt készítettek belőle. A bogyókat rágcsálva a szomjúságérzet csökkentésére is használták. Az ecetfa szárított leveleit gyakran keverték dohánnyal vagy más gyógynövényekkel, és szertartásos pipázáshoz használták. Kérgét és gyökerét összehúzó hatása miatt torokfájás, emésztési panaszok és sebek kezelésére alkalmazták. A virágokból készült főzettel fájdalmas fogzású gyermekek ínyét öblögették, a levelek rágása pedig enyhítette a fogínygyulladást. A levelekből készült borogatást sebek, égési sérülések és napégés kezelésére alkalmazták. Fiatal hajtásait nyersen, salátaként fogyasztották egyes törzsek.

A növény minden része, de különösen a levelek és a kéreg, rendkívül magas tannintartalommal (csersav) bír. Ezt a korai telepesek bőrök cserzésére használták. A termésből vörös, a gyökerekből sárga, a kéregből pedig fekete festékanyagot nyertek ki.

Mivel a fiatal ágak belseje szivacsos és könnyen eltávolítható (hasonlóan a bodzához), az indiánok és a telepesek pipaszárakat, furulyákat, valamint a juharszirup kinyeréséhez használt csapokat készítettek belőle.