Rhus typhina 'Dissecta' - Szeldeltlevelű ecetszömörce 100/150

A Rhus typhina - ecetszömörce (helytelenül ecetfa!) Észak-Amerika keleti területeiről származik, ahol természetes élőhelyén napos domboldalakon, erdőszéleken, irtásokon és szárazabb, köves talajokon él. Kifejezetten pionír növény, amely gyorsan benépesíti a bolygatott területeket, jól tűri a szélsőséges körülményeket és a szárazságot is. A Rhus nemzetség neve az ógörög rhous szóból származik, mely a szömörce félék elnevezése volt. Már idősebb Plinius is hivatkozik e névre a Naturalis Historia című művében. A typhina fajnév latin jelentése: „hasonlít a ‚Thypha-ra‘, mert sűrűn szőrös, bársonyos ágai a gyékényfélék pihés virágzatára emlékeztetnek.

A ‘Dissecta’ fajtát Jacob Woodward Manning (1826–1904) amerikai kertész és faiskolatulajdonos az 1890-es évek végén találta és kezdte el szaporítani Readingben (Massachusetts, USA). Manning eredetileg Rhus typhina laciniata néven terjesztette, de mivel ezt a nevet korábban már egy másik variánshoz felhasználták, a botanikusok később a 'Dissecta' elnevezést adták e fajtának. Különleges megjelenésű, lombhullató díszfa vagy nagyobb cserje, amelyet finoman szeldelt, csipkeszerű levelei tesznek igazán egyedivé. Koronája laza, szélesen szétterülő, az egész ágrendszert  sűrűn borítják a bársonyos, vörösesbarna szőrök. Jellegzetes, kissé csavarodó, vastag ágrendszere van. Gyökérsarjakkal rendelekzik, mellyel erőteljesen terjed. Levelei kihajtáskor világoszöldek, nyáron élénkzöldek, ősszel pedig rendkívül intenzív narancs–piros–bordó színekben pompáznak, az egyik legszebb őszi lombszínt adva a kertben. A növény kétlaki, a hímivarú és nőivarú virágok külön növényeken jelennek meg. A virágok kicsik, zöldesfehértől sárgáig terjedő színűek, és 10-20 cm hosszú széles, kúpos fürtűek; a hímivarú fürtök jellemzően nagyobbak és mutatósabbak, mint a nőivarúaké. A termések a nőivarú növényeken (kétlaki növény) jelennek meg: tömött, felálló, bársonyos, karmazsinvörös torzsák, amelyek a télen is a növényen maradnak, extra díszt adva.

Virágzási idő: Június–július.

Virág színe: Zöldesfehér (díszértéke csekély).

Magasság: 3–5 m magas, hasonló szélességű (lassabban növő, mint az alapfaj).

Igényei: Napos fekvést kedvel, félárnyékban lombszíne és habitusa kevésbé érvényesül. Talajjal szemben rendkívül igénytelen, a száraz, gyengébb minőségű talajokon is jól fejlődik, de a pangó vizet nem tűri. Teljesen fagytűrő, kiválóan alkalmazkodik a városi környezethez is.  Kártevőkre és betegségekre nem érzékeny.

Fenntartási munkái: Kevés gondozást igényel. Metszést általában nem igényel, csak a sérült vagy rossz irányba növő ágakat célszerű eltávolítani. Sarjadzásra hajlamos, ezért kisebb kertekben gyökérkorlátozás vagy rendszeres sarjeltávolítás ajánlott.

Felhasználása: Kiváló szoliter növény, ahol különleges lombformája és őszi színeződése érvényesülni tud. Természetközeli, modern és keleties hangulatú kertekbe egyaránt jól illik, parkokban és nagyobb kertekben mutat igazán szépen. Dézsás növényként is tartható.

Érdekességek az ecetszömörcéről:

A növényt számos észak-amerikai indián törzs (pl. algonkinok, irokézek) nagy becsben tartotta sokoldalúsága miatt: A vörös, szőrös termésfürtök savanykás ízét a bennük lévő almasav és aszkorbinsav adja. Az indiánok hideg vízbe áztatva frissítő, vitaminban gazdag, citromos ízű italt készítettek belőle. Az ecetfa szárított leveleit gyakran keverték dohánnyal vagy más gyógynövényekkel, és szertartásos pipázáshoz használták. Kérgét és gyökerét összehúzó hatása miatt torokfájás, emésztési panaszok és sebek kezelésére alkalmazták.

A növény minden része, de különösen a levelek és a kéreg, rendkívül magas tannintartalommal (csersav) bír. Ezt a korai telepesek bőrök cserzésére használták. A termésből vörös, a gyökerekből sárga, a kéregből pedig fekete festékanyagot nyertek ki.

Mivel a fiatal ágak belseje szivacsos és könnyen eltávolítható (hasonlóan a bodzához), az indiánok és a telepesek pipaszárakat, furulyákat, valamint a juharszirup kinyeréséhez használt csapokat készítettek belőle.