Juniperus communis 'Hibernica' - Ír oszlopos boróka 125-150 FL

A Juniperus communis - közönséges boróka az északi félteke egyik legnagyobb elterjedésű örökzöld faja. Európa, Ázsia és Észak-Amerika mérsékelt és hűvös övi területein egyaránt előfordul. Természetes élőhelyén száraz gyepekben, erdőszéleken, hegyvidéki területeken, savanyú vagy meszes talajokon is megtalálható. Jól alkalmazkodik a szélsőséges hőmérsékleti viszonyokhoz, a hideget és a szárazságot kiválóan tűri. A Juniperus a boróka latin neve. A „communis” fajnév jelentése „közönséges”, amely a faj széles körű elterjedtségére utal. A fajt hivatalosan Carl Linnaeus írta le 1753-ban a Species Plantarum című művében. Hazánkban is őshonosan előfordul. Két helyen is védett állománya megtalálható: a Bugaci ősborókás, mely a Kunsági Nemzeti park része, és a Barcsi ősborókás, mely a Duna-Dráva Nemzeti Park része.

A ‘Hibernica’ fajta egy vadon talált mutáció (természetes oszlopos forma), amelyet kertészeti szakemberek válogattak ki és szaporítottak tovább ivartalan úton, hogy megőrizzék a különleges, felfelé törő habitust. A szelekció helye Írország, melyre a latin Hibernia név is utal, ami az Ír-sziget ókori, klasszikus latin elnevezése volt. A fajtát már a 19. század elején ismerték, a kertekbe való bevezetésének dátuma 1838. Lassú vagy közepesen lassú növekedésű, nagyon karcsú, oszlopos habitusú örökzöld. Mereven felfelé törő ágai szorosan a főtörzs mellett helyezkednek el, így a növény alig szélesedik el. A levelek finom, tűszerűek, kissé szúrósak, és jellegzetes ezüstös-kék vagy szürkéskék színűek. A lombozat sűrű, ami elegáns, formális megjelenést kölcsönöz a növénynek. Idősebb példányokon tobozbogyók is megjelenhetnek, amelyek hamvas kékes színűek. Magassága általában 3-5 méter, de szélessége ritkán haladja meg a 0,5-1 métert.

Igényei: Fényigényes, napos fekvésben fejlődik legszebben. Talajban nem válogatós, de a jó vízáteresztő, mérsékelten száraz talajokat kedveli. Jól bírja a száraz, homokos, szegényes, meszes talajokat. A pangó vizet nem tűri. Szárazságtűrése jó, fagytűrése kiváló. Városi környezetben is megbízhatóan alkalmazható.

Fenntartási munkái: Alapvetően nem igényel metszést, természetes formája szabályos és zárt. Szükség esetén tavasszal végezhető enyhe formaigazítás. Téli időszakban erős hóterhelés esetén az ágak összekötése javasolt a szétnyílás megelőzésére.

Felhasználása: Kiváló szoliter növényként a kert fókuszpontjába, bejárati utak vagy kapuk mellé, vagy szűk helyekre, ahol a hely korlátozott. Ideális formális, keskeny sövények kialakítására is, de előkertekbe vagy kisebb díszkertekbe is. Jól tűri a városi környezetet. Vertikális hangsúlyt ad vegyes örökzöld csoportokban.

Fontosabb kártevői és kórokozói:

Boróka-tarkadíszbogár (Lamprodila festiva): Ez jelenleg a legveszélyesebb kártevő Magyarországon. Eredetileg mediterrán faj, de a klímaváltozás miatt az elmúlt években tömegesen elterjedt. A lárvák a kéreg alatt rágnak, megszakítva a tápanyagszállítást, ami az ágak, majd az egész növény hirtelen száradásához és pusztulásához vezet.

Boróka-takácsatka: Különösen a forró, aszályos nyarak kedveztek a felszaporodásuknak. Finom hálót szőnek a levelek közé, a növény pedig fakulni, barnulni kezd. 

Borókarozsda (Gymnosporangium fajok): Ez a gomba kétlaki, életciklusához borókára és egy rózsafélék családjába tartozó növényre (pl. körte, alma, galagonya) van szüksége. Tavasszal, esős időben a boróka ágain narancssárga, kocsonyás képletek jelennek meg. Bár ritkán öli meg a fát, az ágak megvastagodását és torzulását okozza.

Hajtáselhalás és ágszáradás (Phomopsis, Kabatina): Ezek a gombák a fiatal hajtásvégek barnulását és elhalását okozzák, különösen csapadékos tavaszi időszakban.

Fitoftórás gyökérrothadás (Phytophthora): Elsősorban a rossz vízelvezetésű, túlöntözött talajokban támad, a gyökerek pusztulása miatt a növény hirtelen elszárad.

Érdekességek a közönséges borókáról:

A népi emlékezet szerint járványok idején (kolera, pestis) borókaágakkal füstölték át a házakat és az istállókat fertőtlenítés céljából. Erdélyben a tavaszi állatkihajtáskor is szokás volt a jószágokat borókafüsttel "megtisztítani".

Az ajtófélfára tűzött borókaág a hiedelem szerint távol tartotta a boszorkányokat és a rontást.

Bár ma a fenyő az általános, a Magyar Néprajzi Lexikon szerint hazánk egyes vidékein (pl. az Alföldön) a szegényebb családoknál a 19. században még gyakori volt a boróka-karácsonyfa.

A "borókabogyó" a népi patika egyik legfontosabb alapanyaga. Teáját étvágyjavítónak, vesetisztítónak és epehajtónak használták. A bogyókból készült olajos kivonattal vagy borókapálinkás bedörzsöléssel enyhítették az ízületi fájdalmakat. A székelyföldi népi orvoslásban a boróka hajtásait is főzték, és a főzetet külsőleg "csúzos" (reumás) fürdőkhöz használták.

Vadételek, káposztás ételek és pácok elengedhetetlen fűszere. Erdélyben a híres erdélyi rakott káposzta és a füstölt húsok ízesítésénél ma is alapvető.

Borovicska: A Felvidéken és Erdély északi részein népszerű borókapárlat. Erdélyben a bogyók erjesztésével és lepárlásával készítettek erős szeszes italt (Genciana / Boróka-víz).

A húsok (sonka, szalonna) füstölésekor az utolsó fázisban borókaágat dobtak a tűzre, hogy különleges aromát és tartósságot adjanak az ételnek.

Fája rendkívül tartós, finom szövetű és illatos. Erdélyben faragtak belőle sétapálcát, pipát, sőt kisebb tárolódobozokat is, amelyek évtizedekig megőrizték illatukat. Magyarországon a boróka fáját dísztárgyak készítéséhez használták fel nemes szerkezete miatt.