Lagerstroemia incida 'Dynamite' - Kínai selyemmirtusz törzses C18L 125/150

A Lagerstroemia indica - selyemmirtusz Ázsia mérsékelt és szubtrópusi vidékein őshonos, ahol meleg, nyári csapadékban gazdag éghajlaton, folyóvölgyekben, erdőszéleken, jó vízáteresztésű talajokon él. A növény az ókor óta ismert, de kertészeti elterjedése a 18. században kezdődött, amikor Európába és Észak-Amerikába is eljutott. A nemzetség nevét Magnus von Lagerström svéd botanikusról kapta, aki Karl Linné barátja és levelezőtársa volt és a 18. században gyógynövénygyűjtő expedíciókat vezetett Kelet-Ázsiában. Az indica fajnév Indiára utal. Az alapfaj Kínában hagyományosan gyógyászati célokra is termesztett, főként a kérgét és leveleit használják helyi gyógynövényként.

Az 'Dynamite' fajta létrejötte a modern növénytudomány egy érdekes fejezete, amelynek célja a jobb ellenállóság és a tiszta színek elérése volt. A fajtát Dr. Carl Whitcomb, a neves amerikai kertészmérnök és az Oklahoma Állami Egyetem (Oklahoma State University) professzora hozta létre a Whitcomb kutatóállomásán, a Lacebark Inc.-nél. A fajtát az 1990-es évek közepén fejlesztették ki, és 1997-ben mutatták be. Dr. Whitcomb nem hibridizációval (keresztezéssel) hozta létre, hanem egy létező, kiváló piros fajta magoncait kémiai mutagénnel kezelte, hogy génszintű változásokat (mutációkat) idézzen elő. Ebből a több tízezer magoncból szelektálta ki a stabil, élénkpiros 'Dynamite'-ot. Erőteljes növekedésű, felfelé törő, többnyire többtörzsű lombhullató fa. Idősebb korában a sima, szürke, barna és rózsaszínes árnyalatú foltokban hámló törzs télen is rendkívül dekoratív. A levelek tavasszal vonzó vöröses színben hajtanak ki, nyáron fényes sötétzöldre váltanak, ősszel pedig narancsvörös árnyalatúvá válnak, mielőtt lehullanának. Nyár végén jelennek meg a dús, teltvirágú fürtök, amelyek élén piros - tűzpiros árnyalatúak és hosszú ideig nyílnak. A virágok fodros szirmúak, a selyempapírra emlékeztetnek, és az azévi hajtások végén, nagy bugákban jelennek meg

Virágszín: tűzpiros

Virágzási idő: július–október

Magasság: 4 - 6 m magas és 2 - 3 m széles

Igényei: Napos, szélvédett helyet kedvel, a virágzáshoz legalább napi 6-8 óra napfénytartamra van szüksége. Talajban nem válogatós, de a jó vízáteresztés elengedhetetlen. Enyhén savanyú vagy semleges kémhatású talajba ültessük. Mérsékelten tápanyagdús talajt részesít előnyben. Szárazságtűrő, de rendszeres öntözéssel még dúsabb virágzást érhetünk el. Mérsékelten fagyérzékeny, -10°C-től -15 C-ig télálló. Magyarországon a fiatal példányokat az első években érdemes télen takarni (mulcsozás), de a megerősödött fák áttelelnek.

Fenntartási munkái: a virágok az azévi (friss) hajtások végén fejlődnek, a kora tavaszi metszéssel serkentjük az új, erős vesszők növekedését. Bátran vissza lehet vágni a tavalyi hajtások kétharmadát vagy akár az egészet is. Az elöregedett, gyenge ágakat tőből távolítsuk el a szellősebb korona érdekében. Telepítés után rendszeres öntözést igényel, később közepes vízigényű; tartós nyári aszályban meghálálja az öntözést. Tavasszal és kora nyáron káliumban gazdag tápanyag javasolt a bőséges virágzáshoz. Meleg, párás időben lisztharmat előfordulhat, de ez megfelelő légmozgás és napos fekvés mellett megelőzhető.

A selyemmirtusz sokszor május elejéig, sőt közepéig is vár a kihajtással. Olyan, mintha „téli álmot” aludna, és csak akkor ébredne fel, amikor a talaj és a levegő már tartósan és megbízhatóan felmelegedett. Magyarországon minden évben visszatérő kép, hogy április végén már azt gondoljuk, kifagyott a selyemmirtuszuk, mert a vesszők száraznak és élettelennek tűnnek. Ne vágja ki és ne adja fel május végéig! Ha bizonytalan, óvatosan kaparja meg a kérget egy körömmel: ha alatta zöld a szövet, a növény él, csak még várakozik!

Felhasználása: Szoliterként ültessük elsősorban egy vagy többtörzsű faként, de magasságából adódóan rétegzett növénycsoportok vezérnövénye is lehet. Jól tolerálja az aszfalt és a beton által visszavert hőt és az egyéb városi környezetet is jól bírja. Hosszú virágzási ideje miatt kora nyártól őszig színt visz a kertbe.

Érdekességek a selyemmirtuszról:

A Tang-dinasztia idején (618–907) a selyemmirtusz Kína egyik legtiszteltebb növénye volt. A császári kancellária udvarait selyemmirtuszokkal ültették tele, ezért a növényt gyakran „Kancellária-fának” is nevezték. Úgy tartották, hogy a fa méltósága tükrözi a magas rangú tisztviselők bölcsességét. Kínai neve, a Ziwei, a Sarkcsillaghoz (Ziwei csillag) kapcsolódik, amely a kínai asztrológiában a császár égi megfelelője. Úgy hitték, ahol selyemmirtusz virágzik, ott jelen van az égi áldás és a szerencse.

Kínában, Japánban és Koreában a népnyelv leggyakrabban „Száz napos vörösnek” (Bai Ri Hong) hívja. Ez az elnevezés arra utal, hogy a selyemmirtusz egész nyáron át, rendületlenül virágzik. Emiatt a hűség, a kitartás és az örök szerelem szimbólumává vált.

A „Csiklandós fa” (Népi megfigyelés): Kínában és Japánban elterjedt népi megfigyelés, hogy a selyemmirtusz „fél a csiklandozástól”. Ha valaki finoman megvakarja vagy megütögeti a fa sima törzsét, az egész lombozat és a virágfürtök remegni kezdenek. Bár ez a fa rugalmas szerkezetének és vékony ágainak fizikai következménye, a népi folklórban úgy tartják, hogy a fa érzékeny és nevet, ha csiklandozzák.

Indiában (bár nem ott őshonos, de régen honosodott) és Délkelet-Ázsiában gyakran ültetik buddhista templomok köré. Sima, hámló törzse – amely olyan, mintha a fa „levetné régi bőrét” – a megújulást és a világi hiúságoktól való megszabadulást jelképezi a szerzetesek számára.

Ázsiában évszázadok óta használják a hagyományos gyógyászatiban a gyomor-bélrendszeri és bőrgyógyászati ​​problémák kezelésére szolgáló készítményekben. A kínai hagyományos orvoslásban kérgét és gyökerét hasmenés, vérhas és különféle bőrfertőzések, viszkető kiütések kezelésére, valamint lázcsillapítóként használják. A virágok összehúzó hatásúak, főzetek vagy zúzott helyi borogatásként alkalmazzák.