Olea europaea BONSAI - Európai olajfa bonsai 100/120 CONT 375/500 LTS

Az Olea europaea - olajfa az emberiség egyik legrégebben termesztett kultúrnövénye. Őshazája a Földközi-tenger térsége, Kis-Ázsia és Észak-Afrika. Már a kőkorszakban gyűjtötték a vadbogyókat, termesztése pedig kb. 6000 évvel ezelőtt kezdődött a Közel-Keleten. Élőhelyén 0 és 800 méter tengerszint feletti magasságban, domboldalakon és partvidékeken honos. A növény a klasszikus mediterrán éghajlatot kedveli, amelyet forró, száraz nyarak és enyhe, esős telek jellemeznek. Kiválóan alkalmazkodott a sziklás, meszes és tápanyagszegény talajokhoz, mélyre nyúló gyökérzete pedig lehetővé teszi a túlélést a hosszú aszályos időszakokban is.

Az Olea europaea örökzöld fa vagy nagyobb cserje, jellegzetesen csavarodó törzzsel. Törzse igen lassú növekedésű, kérge fiatalon szürke és sima, mélyen barázdáltá csak 80-100 éves korban válik. A törzsátmérő érdemi változásához emberi léptékkel mérve sok türelem kell. Levelei keskenyek, 3-9 cm hosszúak, bőrszerűek, pikkelyszerű szőrökkel. Színük zöld és szürke keveréke, a levelek fonákja szőrözött és ezüstös. Apró, krémfehér virágai tavasszal nyílnak, termése az ismert olajbogyó, amely csonthéjas termés egyetlen maggal. Fontos tudni, hogy az olajfa az előző évi hajtásokon (másodéves vesszőkön) hozza a virágait és a termését.

Virágszín: Krémfehér.

Virágzási idő: Május–június.

Magasság: Természetes élőhelyén 8–15 m, edényben vagy hűvösebb klímán jellemzően 2–4 m.

Igényei: Kifejezetten napfénykedvelő növény. Meleg, világos fekvést igényel, jó vízáteresztésű, laza szerkezetű talajban fejlődik a legszebben. A pangó vizet nem tűri, mert a gyökerei gyorsan kirothadnak. A legtöbb növény -10°C és -12°C-ig télálló. Léteznek kifejezetten fagytűrőbb szelekciók (pl. a spanyol 'Arbequina' vagy az olasz 'Leccino'), amelyek rövid ideig a -15°C-ot is elviselhetik szélvédett helyen.

Fenntartási munkái: Az olajfa jól tűri a metszést, amelyet tavasszal célszerű elvégezni a forma megtartása és a kompakt növekedés érdekében. Mérsékelt vízigényű, túlöntözésre érzékeny, de dézsában tartva a nyári kánikulában rendszeres öntözést igényel. Tavasztól nyár végéig rendszeres, de visszafogott tápanyag-utánpótlást igényel. Edényes növényként teleltetéskor az öntözést minimálisra kell csökkenteni. A fiatal növényeknek a fagyok elleni téli védelemre van szüksége.

A kertészetekben az olajfa általában formanövényként elérhető: pompom, törzses fa. Mivel a növények éves hajtás-növekedése akár 60-100 cm is lehet, ezért e növényeknek a metszése évente kétszer is javasolható. A hajtásokat metszük kicsit drasztikusabban, mert a hajtásvégen lévő rügyek hajtanak ki a legerőteljesebben. Így tartható meg a növény eredeti formája. Gyengén metszett növényeknél a korona lazává, szétesővé válik.

Felhasználása: Kiváló választás mediterrán hangulatú kertekbe, teraszokra, belső udvarokba. Dézsás növényként reprezentatív bejáratok, éttermek, szállodák kedvelt dísze. Szoliterként karakteres fókuszpontot képez, amely egész évben dekoratív.

Érdekességek az olajfáról:

Görög mitológia: Athén városa Athéné istennőtől kapta az olajfát ajándékba, aki ezzel győzte le Poszeidónt a városért vívott versengésben. A fa a görögök számára szent volt; az olimpiai bajnokokat olajfaágból font koszorúval jutalmazták a győzelem és a béke jeleként.

Római Birodalom: A rómaiak fejlesztették tökélyre az olajfa termesztését és az olajpréselést. Az olívaolaj (Homerus szavaival a „folyékony arany”) a „mediterrán triád” (kenyér, bor, olaj) részeként a mindennapi élet alapja volt: étkezésre, világításra és gyógyításra is használták.

Vallási szerep: A Bibliában a Noé bárkájához visszatérő galamb csőrében tartott olajág az isteni megbékélés és az újrakezdés jelképe. A keresztény, zsidó és iszlám hagyományban egyaránt a szentség, a bőség és az isteni áldás hordozója; királyokat és papokat kentek fel olajával. 

A mediterrán népek folklórjában az olajfa misztikus és védelmező erővel bír. A levelek főzetét hagyományosan vérnyomáscsökkentésre, lázcsillapításra és cukorbetegség kezelésére használták. Az olajat bőr- és hajápolásra, valamint sebek fertőtlenítésére is alkalmazták. 

Ma az olajfaág az ENSZ zászlaján is szerepel, mint a világbéke és az emberiség összefogásának globális jelképe.

A világ legidősebb olajfái:

Korukat nehéz pontosan meghatározni, mivel a fák belseje az évszázadok során elkorhad, így a hagyományos évgyűrűszámlálás korlátozott. Ennek három kiemelkedő példányt tartanak a világ legidősebbjeinek:

1. Az Al-Badawi olajfa (Palesztina, Al-Walaja falu, Betlehem közelében)

Jelenleg ezt tartják a világ legidősebb élő olajfájának. Becslések szerint 4000 és 5000 év közötti. Olasz és japán kutatók 2010-es szénizotópos vizsgálatai egy 3000-től akár 5500 évig terjedő intervallumot határoztak meg. A mérete körülbelül 12 méter magas és 25 méter széles. 

2. A vouvesi olajfa (Görögország, Ano Vouves falu, Kréta szigete)

Ez a legismertebb és tudományosan legtöbbet vizsgált matuzsálem, amelyet Görögországban nemzeti műemlékké nyilvánítottak. Legalább 2000 évesnek igazolták évgyűrűanalízis alapján, de a Krétai Egyetem tudósai és a helyi hagyomány szerint a kora a 4000 évet is elérheti. Különlegessége, hogy a fa a mai napig terem olajbogyót. Ágaiból fontak koszorút a 2004-es athéni és a 2008-as pekingi olimpia győzteseinek.

3. „A Nővérek” (The Sisters) (Libanon Bechealeh (Bcheale) falu).

Ez egy 16 fából álló liget, amelynek tagjai nemcsak koruk, hanem a hozzájuk fűződő legendák miatt is egyedülállóak.

Bár a pontos kormeghatározás tudományosan itt is nehéz, helyi és nemzetközi becslések szerint a fák kora több mint 4000-6000 év. Ha ezek a becslések pontosak, akkor ezek a fák már akkor is álltak, amikor az egyiptomi piramisok épültek, és ők a legidősebb élő élőlények a Közel-Keleten.

A Noé-legenda: A helyi néphagyomány szerint ezek az olajfák azok a fák, amelyekről a bibliai özönvíz végén a galamb leszakította azt az olajágat, amelyet Noénak vitt vissza a bárkára. Ezért a ligetet gyakran „Noé olajfáinak” is nevezik.

Tudományos jelentőségük: A fák 1300 méteres tengerszint feletti magasságban élnek, ami szokatlanul magas az olajfák számára. Ez a különleges alkalmazkodóképesség és a fák hatalmas, csomós törzse a genetikai állóképesség szimbólumává tette őket.

Állami védelem: A libanoni kormány a ligetet nemzeti örökséggé nyilvánította, és szigorúan védik őket.

„Szent” olívaolaj: A fák a mai napig teremnek. A róluk szüretelt bogyókból évente egy nagyon kis mennyiségű, prémium minőségű olívaolajat sajtolnak, amelyet ritkaságként és szinte ereklyeként kezelnek.

Ezek a matuzsálemek nemcsak biológiai csodák, hanem a Közel-Kelet történelmének és vallási hagyományainak élő tanúi is.