Parrotia persica ‘Vanessa’ - Oszlopos perzsafa K15 150

A Parrotia persica - perzsa varázsfa, a varázsmogyorófélék (Hamamelidaceae) családjába tartozik, és a harmadidőszak óta változatlan formában fennmaradt, úgynevezett reliktumfaj. A nemzetség a nevet Friedrich Wilhelm Parrot német természettudósról kapta, aki 1829-ben elsőként mászta meg az Ararát-hegyet. Míg a persica fajnév perzsa, azaz iráni eredetére utal. Természetes élőhelye az Irán északi részén húzódó Elburz-hegység és a Kaszpi-tenger. Párás, hegyi lombhullató erdőkben él nedves, jó vízelvezetésű talajokon. Akár 1400 méteres tengerszint feletti magasságig fellelhető. Botanikai különlegessége, hogy a jégkorszakokat túlélő reliktumfaj. Több, mint 20 millió évre becsült flevél-fosszíliáját találtak Kazahsztánban. A pleisztocén korban a Parrotia folyamatosan jelen volt Európában a középső pleisztocénig, körülbelül 800 000 évvel ezelőttig. A perzsa kultúrában régóta tisztelt fa, fáját rendkívüli keménysége miatt különleges megbecsülés övezte. Európába az 1840-es években került be.

A 'Vanessa' fajtát az Egyesült Királyságban, a Hampshire megyei Hillier Nurseries (Hillier faiskola) szelektálta és hozta forgalomba az 1970-es években. Lombhullató, középnagy termetű fa vagy nagyobb cserje, karcsú, felfelé törő, oszlopos vagy keskeny váza alakú koronát nevel. Lassú növekedésű, végmagasságát 10-20 év alatt éri el. Idősebb korában a kérge a platánhoz hasonlóan pikkelyekben válik le, ami alatt krémszínű, sárgás és zöldes foltok válnak láthatóvá. Levelei tojásdadok, fényes zöldek, enyhén hullámos szélűek, alakjuk hasonlít a bükkére vagy a mogyoróéra. Igazi díszértékét az ősz hozza: lombja sárga, narancs, vörös és bíbor árnyalatok rendkívül gazdag kombinációjában színeződik, gyakran egy időben több szín is megjelenik ugyanazon a fán, de gyakran egyszerre egyetlen levélen is. Virágai kora tavasszal, lombfakadás előtt nyílnak. Apró, szirom nélküli, élénkvörös porzós virágai vannak, amelyek közelről megfigyelve különleges, pókszerű hatást keltenek.

Virágszín: Piros porzók (sziromlevelek nélkül).

Virágzási idő: Február–március.

Magasság: 6–8 m magas, 2–3 m széles.

Igényei: Napos vagy félárnyékos fekvést kedvel. Jó alkalmazkodóképességű, de enyhén savanyú vagy semleges, jó vízáteresztésű talajban fejlődik a legszebben. Tolerálja a meszes talajokat is, de enyhén savanyú közegben az őszi lombszíne élénkebb vörös lesz. Jól tűri a városi környezetet, a légszennyezést és az időszakos szárazságot is, (bár aszályos nyarakon a fiatal példányokat öntözni kell). Kártevőkkel és betegségekkel szemben rendkívül ellenálló.

Fenntartási munkái: Metszést alig igényel; természetes habitusa adja legnagyobb díszértékét. Csak a sérült vagy kereszteződő ágak eltávolítása javasolt. Fiatal korban rendszeres öntözést igényel, később szárazságtűrő. Tavasszal mérsékelt tápanyag-utánpótlás elegendő.

Felhasználása: Oszlopos formája miatt ideális választás szűk utcák, sétányok mentén történő fásításra, de elfér a kisebb, modern kertekben is, akár épületek, falak közelében. Szoliterként ültetve is gyönyörű őszi látványú díszfa.

Érdekességek a perzsa varázsfáról:

Iránban és Azerbajdzsánban a növényt gyakran nevezik „Demir-agac”-nak, ami szó szerint vasfa vagy acélfát jelent. Ez a név a fa rendkívül kemény, sűrű és nehéz anyagára utal, amely olyannyira tömör, hogy – a legtöbb fafajtával ellentétben – elmerül a vízben.
A varázsfa egyik egyedülálló biológiai jellemzője, hogy ha az ágai tartósan érintkeznek egymással, képesek „összeforrni” (ez az úgynevezett inosculatio). Ezt a tulajdonságát a népi kultúrában régen kiaknázták: a patakok két partjára ültetett fák ágait összefonva természetes, élő hidakat vagy áthatolhatatlan élő kerítéseket hoztak létre.
A Parrotia a Kaszpi-tenger menti Hyrcaniai-erdők egyik kulcsfaja. Ezek az erdők a harmadidőszaki (több millió éves) flóra maradványai, amelyek túlélték a jégkorszakot. A perzsa kultúrában a fa az állandóságot és az újjászületést jelképezi, mivel kora tavaszi virágai a perzsa újév, a Nowruz idején nyílnak.

Mivel fája rendkívül kemény és rugalmatlan, régebben készítettek belőle szerszámnyeleket, fogaskerekeket, tengelyeket és olyan használati tárgyakat, ahol az acélhoz hasonló kopásállóságra volt szükség. Bár nehéz megmunkálni, tartóssága miatt a népi építészetben támasztógerendaként is megjelent