Picea abies 'Inversa' – Csüngő ágú lucfenyő FL 150/175

A Picea abies - közönséges lucfenyő Európa nagy részén őshonos, Skandináviától Közép- és Kelet-Európán át egészen a Balkán-félsziget hegyvidékeiig. Természetes élőhelyén hűvös, csapadékos klímájú területeken, közép- és magashegységi övekben alkot összefüggő erdőségeket. A faj 250–1800 méteres magasságig él, de az Alpokban 2400 m-ig is megtalálható. A mélyrétegű, jó vízellátottságú, savanyú vagy gyengén savanyú talajokon fejlődik legszebben, és érzékeny a tartós szárazságra, valamint a levegőszennyezésre. A Picea nemzetségnév a latin „pix” (gyanta) szóból származik, utalva a lucfenyők gyantatermelésére. Az „abies” fajnév az ókori latin elnevezésből ered, amelyet a magas termetű, egyenes törzsű fenyőkre használtak. A fajt először Carl Linnaeus a tűlevelűek taxonómiájának korabeli értelmezése miatt a Pinus nemzetségbe sorolta, de Hermann Karsten később, 1881-ben áthelyezte a Picea nemzetségbe. A közönséges lucfenyő az európai erdőgazdálkodás és faipar egyik legjelentősebb fafaja, emellett a karácsonyfa-kultúrában is meghatározó szerepet tölt be.

Az ‘Inversa’ fajtanév a fordított, lefelé irányuló növekedési formára utal. Richard Smith (1821–1892, brit kertész és a St. John’s Faiskolák tulajdonosa) a vadon élő közönséges lucfenyők között vett észre egy példányt 1855-ben, amelynek minden ága mereven lefelé csüngött, és nem volt függőleges vezérhajtása. Mivel az ilyen mutációk magról nem öröklődnek stabilan, Smith oltással szaporította tovább a növényt. Az összes ma élő 'Inversa' erről az egyetlen, Shropshire-ben talált anyatőről származik. A fajtát végül a neves francia botanikus, Élie-Abel Carrière írta le és nevezte el hivatalosan 1867-ben. Ez a fajta egy "vezérhajtás nélküli", örökzöld fenyő. Ha nem karózzák fel, a földön kúszik, mint egy bizarr szőnyeg. Ha felvezetik egy rúd mellett, az ágai vízesésszerűen, szorosan a törzshöz simulva omlanak le. Tűlevelei sötétzöldek, fényesek és merevek, 1–2 cm hosszúak. Tobozai hosszúkásak, csüngők, barnára érők, 10-15 cm hosszúak. Mivel a növény ágai eleve szorosan a törzshöz simulva csüngenek, a tobozok gyakran a föld közelében vagy a leomló ágrendszer sűrűjében bújnak meg, mintha egy barna ’égősor’ lógna a növényen. Viszonylag ritkán és csak idősebb korában (20-30 év felett) hoz tobozt. Lassú vagy közepes növekedésű. Magassága csak attól függ, milyen magasra karózzuk fel. Megtámasztva 4–6 méter végmagasságot is elérhet, karózás nélkül inkább szétterülő, talajtakaró jellegű formát nevel. Szélessége általában 2–3 méter.

Igényei Napos vagy félárnyékos fekvést igényel. A hűvösebb, párásabb klímát kedveli, a tartós nyári hőséget és a száraz levegőt nehezen viseli. Talajban nem válogatós, de a jó vízellátottságú, savanyú vagy gyengén savanyú, középkötött talajok az ideálisak számára, de a meszesebb talajokat is elviseli. Rendszers öntözést igényel. A pangó víz kerülendő. Fagytűrése kiváló.

Fenntartási munkái A növény jellegzetes formájának kialakításához az első években szükséges a vezérhajtás karózása. Metszést általában nem igényel, csupán az esetlegesen sérült vagy zavaró hajtások eltávolítása indokolt. Aszályos időszakban öntözése javasolt, különösen fiatal korban. Talajtakarás segíti a gyökérzóna nedvességének megőrzését.

Karózás: A növény fiatal korában válassz ki egy egészséges, viszonylag hosszú és hajlékony hajtást, amely a legközelebb esik a növény középpontjához. Ez lesz a fa törzse. Ha több ilyen van, a legerősebbet hagyjuk meg, a többit hagyjuk lecsüngeni. Olyan magas karót válasszunk, amilyen magas fát szeretnénk (pl. 2-3 méter). A növény csak addig fog felfelé nőni, ameddig vezetve van. Ahogy a vezérhajtás nő (évente kb. 10-20 cm-t), folyamatosan rögzítsük a karóhoz. Használjunk rugalmas műanyag kötözőt vagy puha textilcsíkot, ami engedi a törzs vastagodását. Ha a kötöző belevág a kéregbe, az ág elpusztulhat. A karónak addig kell a növény mellett maradnia, amíg a törzs elég vastaggá és fássá nem válik ahhoz, hogy önmagát megtartsa. Ez általában 5-8 év. Amint eléri a kívánt magasságot, hagyjuk, hogy a hajtás vége bukjon át a karó tetején. Innentől a fa nem nő tovább felfelé, hanem elkezd "hízni", az ágai pedig gyönyörű, sűrű szoknyaként omlanak a földre. Ha egyáltalán nem karózzuk, a 'Inversa' elterül a földön. Sziklakertekben, rézsűkön lenyűgöző látványt nyújt, ahogy követi a talaj vagy a sziklák vonalát.

A metszés célja a kívánt "vízesés" hatás elérése vagy a növény terjedelmének korlátozása. A legjobb időpont a kora tavasz (március vége, április eleje), még a friss, világoszöld hajtások megjelenése előtt. Ilyenkor a fa gyorsan regenerálódik. Ha azt szeretnénk, hogy az ágak a talaj felett "lebegjenek", egyszerűen vágjuk vissza a földig érő ágvégeket a kívánt magasságban. Ezt a növekedési időszakban bármikor megtehetjük. Ha sűrűbb lombozatot szeretnénk, a hajtásvégeket a tavasszal, a friss "gyertyák" (fiatal hajtások) megjelenése után visszacsíphetjük. Ez serkenti az elágazódást.

Mint a legtöbb fenyőfélénél, itt is érvényes a szabály: soha ne vágjunk bele az öreg, fás, tűlevél nélküli részekbe! Azok a részek már nem fognak kihajtani, és a fa kopasz marad. Mindig hagyjunk némi zöldet a vágás felett.

Felhasználása Különleges habitusú szoliter növény, amely kisebb és közepes méretű kertek fókuszpontjaként alkalmazható. Alkalmas előkertekbe, modern vagy természetközeli kertekbe egyaránt. Rézsűk, támfalak mellé ültetve csüngő ágrendszere látványos térhatást ad. Megfelelő neveléssel karakteres, szoborszerű díszfává alakítható.

Édekességek a lucfenyőről:

A lucfenyő legismertebb kultúrtörténeti szerepe a karácsonyfa. Ez a szokás a 16. századi Németországból és Elzászból indult világhódító útjára. Kezdetben a fát a mennyezetről lógatták le, és almával, édességekkel díszítették. Magyarországon az 1820-as években jelent meg az első karácsonyfa Brunszvik Teréz jóvoltából. Ma is a lucfenyő az "igazi" karácsonyfa sokak számára jellegzetes illata és szabályos formája miatt.

Az északi (skandináv) mitológiában az örökzöld fenyőfélék az élet folytonosságát és az újjászületést jelképezték. Gyakran az Yggdrasil (világfa) földi megtestesítőjeként tekintettek rájuk.

A görög mitológiában a lucfenyő Artemisznek, a vadászat és a hold istennőjének volt a szent fája.

A hangszerkészítésben a lucfenyőnek (azon belül a lassan növő, sűrű évgyűrűs "haselfichte" vagy rezonancia-fenyőnek) nincs párja. A híres olasz hegedűkészítők, köztük Stradivari, az Alpok déli részén található "Hegedűk erdejéből" (Paneveggio) válogatták a faanyagot hangszereik fedlapjához. A lucfenyő rugalmassága és rezonanciája teszi lehetővé a tökéletes hangzást.

A Kárpátokban és az Alpokban a lucfenyő volt az elsődleges építőanyag. Könnyű megmunkálhatósága és hosszú, egyenes törzse miatt gerendák, zsindelyek és használati tárgyak készültek belőle. Az erdélyi népi építészetben a házak vázát és tetejét generációkon át lucfenyőből ácsolták.

Erdélyben az egyik legsokoldalúbban felhasznált gyógynövény:

A lucfenyő szinte minden részét felhasználták gyógyításra: C-vitamin forrás: Fiatal, világoszöld hajtásaiból ("fenyőrügy") főzött szirupot vagy teát köhögéscsillapításra és légúti betegségekre használták. Ez a legismertebb erdélyi népi készítmény.

A gyantát Erdélyben sokszor „fenyőszuroknak” is nevezik, és a sebellátás legfontosabb eszköze volt a havasi pásztoroknál. A friss, ragacsos gyantát közvetlenül a vágott sebekre, horzsolásokra kenték. Elzárta a sebet a külvilágtól, és erős antiszeptikus (fertőtlenítő) hatása miatt megakadályozta az elfertőződést. A gyantát hájjal vagy faggyúval összeolvasztva készítették a híres fenyőbalzsamot, amellyel a fájós térdeket, derekat („csúz”) kenegették.

A tűleveleket és a fiatal ágakat nagy üstökben kifőzték, majd ezt a főzetet adták a fürdővízhez. Ezt nemcsak felfrissülésre, hanem reuma és köszvény ellen is hatásosnak tartották. Megfázás esetén a forró fenyőfőzet gőzét lélegezték be, amely az illóolajoknak köszönhetően azonnal kitisztította a légutakat.

Bár a lucfenyő magja apró, az ínséges időkben Erdélyben gyűjtötték és fogyasztották a fenyőmagot. Magas olajtartalma miatt táplálónak tartották, és úgy hitték, erőt ad a nehéz mezei munkához.

Az erdélyi néprajzi gyűjtések szerint a fenyőnek tisztító ereje is van. Betegszobákban fenyőágat égettek, hogy a „rossz levegőt” és a betegséget kiűzzék.

Esküvőkön és temetéseken is megjelenik a fenyőág, mint az élet folytonosságának és az ártó szellemek távoltartásának jelképe.