Picea abies 'Little Gem' - Törpe gömb luc K3,5 20/30

A Picea abies - közönséges lucfenyő Európa nagy részén őshonos, Skandináviától Közép- és Kelet-Európán át egészen a Balkán-félsziget hegyvidékeiig. Természetes élőhelyén hűvös, csapadékos klímájú területeken, közép- és magashegységi övekben alkot összefüggő erdőségeket. A faj 250–1800 méteres magasságig él, de az Alpokban 2400 m-ig is megtalálható. A mélyrétegű, jó vízellátottságú, savanyú vagy gyengén savanyú talajokon fejlődik legszebben, és érzékeny a tartós szárazságra, valamint a levegőszennyezésre. A Picea nemzetségnév a latin „pix” (gyanta) szóból származik, utalva a lucfenyők gyantatermelésére. Az „abies” fajnév az ókori latin elnevezésből ered, amelyet a magas termetű, egyenes törzsű fenyőkre használtak. A fajt először Carl Linnaeus a tűlevelűek taxonómiájának korabeli értelmezése miatt a Pinus nemzetségbe sorolta, de Hermann Karsten később, 1881-ben áthelyezte a Picea nemzetségbe. A közönséges lucfenyő az európai erdőgazdálkodás és faipar egyik legjelentősebb fafaja, emellett a karácsonyfa-kultúrában is meghatározó szerepet tölt be.

Az ‘Little Gem’ fajtát a holland F. J. Grootendorst & Sons faiskola szelektálta. Ez a fajta egy boszorkányseprű (witch's broom) mutáció, amely egy 'Nidiformis' példány ágán jelent meg. Mivel a 'Nidiformis' már eleve egy törpe fajta, az azon keletkezett újabb mutáció egy még kisebb, sűrűbb, „szuper-törpe” változatot eredményezett. A mutációt 1958-ban fedezték fel, és 1965-ben került kereskedelmi forgalomba. Nagyon sűrű ágrendszerű, tömött, szabályos gömb vagy párna alakú törpefenyő, amelynek közepe enyhén bemélyedhet, a fészekfenyőhöz hasonlóan. Idősebb korában kissé ellaposodhat, de megőrzi kerekded formáját. Tűlevelei a közönséges lucfenyőhöz hasonlóan rövidek, sötét- vagy élénkzöldek, szúrósak. A tavaszi hajtások élénk, friss zöld színe különösen mutatós. Az egyik leglassabb növekedésű fenyő: évente mindössze 2–4 cm-t gyarapszik. 10 éves korára is csak kb. 20–30 cm magas és széles, kifejlett korában az 50 cm-es magasságot ritkán haladja meg, de a szélessége elérheti a 80 cm-t.

Igényei: Napos vagy félárnyékos fekvést kedvel. A jó vízellátottságú, humuszban gazdag, savanyú vagy gyengén savanyú talajokat részesíti előnyben. A pangó víz káros számára, ugyanakkor a tartós kiszáradást sem viseli el. Fagytűrése kiváló, a hazai teleket biztonsággal átvészeli.

Fenntartási munkái: Metszést nem igényel, természetes formája szabályos és tömör. Csak az esetlegesen sérült vagy elszáradt hajtások eltávolítása szükséges. Fiatal korban és száraz időszakban rendszeres öntözést igényel. A talaj takarása mulccsal segíti a nedvesség megőrzését és a gyökérzóna védelmét.

Felhasználása: Kiváló választás sziklakertekbe, előkertekbe, alacsony örökzöld ágyásokba vagy nagyobb cserjecsoportok előterébe. Terülő habitusa miatt jól alkalmazható rézsűk beültetésére is. Kisebb kertekben hangsúlyos, de nem túlméretezett struktúrnövényként funkcionál.

Édekességek a lucfenyőről:

A lucfenyő legismertebb kultúrtörténeti szerepe a karácsonyfa. Ez a szokás a 16. századi Németországból és Elzászból indult világhódító útjára. Kezdetben a fát a mennyezetről lógatták le, és almával, édességekkel díszítették. Magyarországon az 1820-as években jelent meg az első karácsonyfa Brunszvik Teréz jóvoltából. Ma is a lucfenyő az "igazi" karácsonyfa sokak számára jellegzetes illata és szabályos formája miatt.

Az északi (skandináv) mitológiában az örökzöld fenyőfélék az élet folytonosságát és az újjászületést jelképezték. Gyakran az Yggdrasil (világfa) földi megtestesítőjeként tekintettek rájuk.

A görög mitológiában a lucfenyő Artemisznek, a vadászat és a hold istennőjének volt a szent fája.

A hangszerkészítésben a lucfenyőnek (azon belül a lassan növő, sűrű évgyűrűs "haselfichte" vagy rezonancia-fenyőnek) nincs párja. A híres olasz hegedűkészítők, köztük Stradivari, az Alpok déli részén található "Hegedűk erdejéből" (Paneveggio) válogatták a faanyagot hangszereik fedlapjához. A lucfenyő rugalmassága és rezonanciája teszi lehetővé a tökéletes hangzást.

A Kárpátokban és az Alpokban a lucfenyő volt az elsődleges építőanyag. Könnyű megmunkálhatósága és hosszú, egyenes törzse miatt gerendák, zsindelyek és használati tárgyak készültek belőle. Az erdélyi népi építészetben a házak vázát és tetejét generációkon át lucfenyőből ácsolták.

Erdélyben az egyik legsokoldalúbban felhasznált gyógynövény:

A lucfenyő szinte minden részét felhasználták gyógyításra: C-vitamin forrás: Fiatal, világoszöld hajtásaiból ("fenyőrügy") főzött szirupot vagy teát köhögéscsillapításra és légúti betegségekre használták. Ez a legismertebb erdélyi népi készítmény.

A gyantát Erdélyben sokszor „fenyőszuroknak” is nevezik, és a sebellátás legfontosabb eszköze volt a havasi pásztoroknál. A friss, ragacsos gyantát közvetlenül a vágott sebekre, horzsolásokra kenték. Elzárta a sebet a külvilágtól, és erős antiszeptikus (fertőtlenítő) hatása miatt megakadályozta az elfertőződést. A gyantát hájjal vagy faggyúval összeolvasztva készítették a híres fenyőbalzsamot, amellyel a fájós térdeket, derekat („csúz”) kenegették.

A tűleveleket és a fiatal ágakat nagy üstökben kifőzték, majd ezt a főzetet adták a fürdővízhez. Ezt nemcsak felfrissülésre, hanem reuma és köszvény ellen is hatásosnak tartották. Megfázás esetén a forró fenyőfőzet gőzét lélegezték be, amely az illóolajoknak köszönhetően azonnal kitisztította a légutakat.

Bár a lucfenyő magja apró, az ínséges időkben Erdélyben gyűjtötték és fogyasztották a fenyőmagot. Magas olajtartalma miatt táplálónak tartották, és úgy hitték, erőt ad a nehéz mezei munkához.

Az erdélyi néprajzi gyűjtések szerint a fenyőnek tisztító ereje is van. Betegszobákban fenyőágat égettek, hogy a „rossz levegőt” és a betegséget kiűzzék.

Esküvőkön és temetéseken is megjelenik a fenyőág, mint az élet folytonosságának és az ártó szellemek távoltartásának jelképe.