Picea abies 'Will's Zwerg' – Törpe lucfenyő K20 60/80

A Picea abies - közönséges lucfenyő Európa nagy részén őshonos, Skandináviától Közép- és Kelet-Európán át egészen a Balkán-félsziget hegyvidékeiig. Természetes élőhelyén hűvös, csapadékos klímájú területeken, közép- és magashegységi övekben alkot összefüggő erdőségeket. A faj 250–1800 méteres magasságig él, de az Alpokban 2400 m-ig is megtalálható. A mélyrétegű, jó vízellátottságú, savanyú vagy gyengén savanyú talajokon fejlődik legszebben, és érzékeny a tartós szárazságra, valamint a levegőszennyezésre. A Picea nemzetségnév a latin „pix” (gyanta) szóból származik, utalva a lucfenyők gyantatermelésére. Az „abies” fajnév az ókori latin elnevezésből ered, amelyet a magas termetű, egyenes törzsű fenyőkre használtak. A fajt először Carl Linnaeus a tűlevelűek taxonómiájának korabeli értelmezése miatt a Pinus nemzetségbe sorolta, de Hermann Karsten később, 1881-ben áthelyezte a Picea nemzetségbe. A közönséges lucfenyő az európai erdőgazdálkodás és faipar egyik legjelentősebb fafaja, emellett a karácsonyfa-kultúrában is meghatározó szerepet tölt be.

Az ‘Will's Zwerg’ fajtát a német Hans Will fedezte fel és szelektálta, aki a híres Bruns Faiskola főkertésze volt. Ez a fajta is egy boszorkányseprű mutációból származik, amelyet egy normál növekedésű lucfenyő ágán találtak. Hans Will ezt az ágat oltotta le és szaporította tovább. Érdekesség, hogy a növényt kezdetben 'Obergärtner Bruns' néven vezették be a kereskedelembe, csak később kapta a ma is használt 'Will's Zwerg' nevet.  A mutációt az 1970-es évek elején találta meg. Szabályos, nagyon sűrű, tömött, szabályos kúp vagy karcsú oszlop formájú törpefenyő, amely olyan, mint egy miniatűr karácsonyfa. Tűlevelei a közönséges lucfenyőhöz hasonlóan rövidek, szúrósak, rövidek, merevek, de a hajtások vége felé enyhén befelé ívelnek. A tavaszi friss hajtások élénk világoszöldek, amelyek éles kontrasztot képeznek az idősebb, sötétzöld lombozattal. Igen lassú fejlődésű, évente mindössze 4–7 cm-t nő. 10 éves korára is csak körülbelül 60-80 cm magas és 40 cm széles lesz, de évtizedek alatt elérheti a 1,5-2 méteres magasságot is, és szélessége csupán 30–50 cm marad.

Igényei: Napos vagy félárnyékos fekvést kedvel. A jó vízellátottságú, humuszban gazdag, savanyú vagy gyengén savanyú talajokat részesíti előnyben, bár a meszes talajokat is bírja. A pangó víz káros számára, ugyanakkor a tartós kiszáradást sem viseli el. Fagytűrése kiváló, a hazai teleket biztonsággal átvészeli.

Fenntartási munkái: Metszést nem igényel, természetes formája szabályos és tömör. Csak az esetlegesen sérült vagy elszáradt hajtások eltávolítása szükséges. Fiatal korban és száraz időszakban rendszeres öntözést igényel. A talaj takarása mulccsal segíti a nedvesség megőrzését és a gyökérzóna védelmét.

Felhasználása: Kiváló választás sziklakertekbe, előkertekbe, alacsony örökzöld ágyásokba vagy nagyobb cserjecsoportok előterébe. Kisebb kertekben hangsúlyos, de nem túlméretezett struktúrnövényként funkcionál. Kompakt mérete és klasszikus alakja miatt ideális sírokra, vagy edényes növényként erkélyre és teraszra.

Édekességek a lucfenyőről:

A lucfenyő legismertebb kultúrtörténeti szerepe a karácsonyfa. Ez a szokás a 16. századi Németországból és Elzászból indult világhódító útjára. Kezdetben a fát a mennyezetről lógatták le, és almával, édességekkel díszítették. Magyarországon az 1820-as években jelent meg az első karácsonyfa Brunszvik Teréz jóvoltából. Ma is a lucfenyő az "igazi" karácsonyfa sokak számára jellegzetes illata és szabályos formája miatt.

Az északi (skandináv) mitológiában az örökzöld fenyőfélék az élet folytonosságát és az újjászületést jelképezték. Gyakran az Yggdrasil (világfa) földi megtestesítőjeként tekintettek rájuk.

A görög mitológiában a lucfenyő Artemisznek, a vadászat és a hold istennőjének volt a szent fája.

A hangszerkészítésben a lucfenyőnek (azon belül a lassan növő, sűrű évgyűrűs "haselfichte" vagy rezonancia-fenyőnek) nincs párja. A híres olasz hegedűkészítők, köztük Stradivari, az Alpok déli részén található "Hegedűk erdejéből" (Paneveggio) válogatták a faanyagot hangszereik fedlapjához. A lucfenyő rugalmassága és rezonanciája teszi lehetővé a tökéletes hangzást.

A Kárpátokban és az Alpokban a lucfenyő volt az elsődleges építőanyag. Könnyű megmunkálhatósága és hosszú, egyenes törzse miatt gerendák, zsindelyek és használati tárgyak készültek belőle. Az erdélyi népi építészetben a házak vázát és tetejét generációkon át lucfenyőből ácsolták.

Erdélyben az egyik legsokoldalúbban felhasznált gyógynövény:

A lucfenyő szinte minden részét felhasználták gyógyításra: C-vitamin forrás: Fiatal, világoszöld hajtásaiból ("fenyőrügy") főzött szirupot vagy teát köhögéscsillapításra és légúti betegségekre használták. Ez a legismertebb erdélyi népi készítmény.

A gyantát Erdélyben sokszor „fenyőszuroknak” is nevezik, és a sebellátás legfontosabb eszköze volt a havasi pásztoroknál. A friss, ragacsos gyantát közvetlenül a vágott sebekre, horzsolásokra kenték. Elzárta a sebet a külvilágtól, és erős antiszeptikus (fertőtlenítő) hatása miatt megakadályozta az elfertőződést. A gyantát hájjal vagy faggyúval összeolvasztva készítették a híres fenyőbalzsamot, amellyel a fájós térdeket, derekat („csúz”) kenegették.

A tűleveleket és a fiatal ágakat nagy üstökben kifőzték, majd ezt a főzetet adták a fürdővízhez. Ezt nemcsak felfrissülésre, hanem reuma és köszvény ellen is hatásosnak tartották. Megfázás esetén a forró fenyőfőzet gőzét lélegezték be, amely az illóolajoknak köszönhetően azonnal kitisztította a légutakat.

Bár a lucfenyő magja apró, az ínséges időkben Erdélyben gyűjtötték és fogyasztották a fenyőmagot. Magas olajtartalma miatt táplálónak tartották, és úgy hitték, erőt ad a nehéz mezei munkához.

Az erdélyi néprajzi gyűjtések szerint a fenyőnek tisztító ereje is van. Betegszobákban fenyőágat égettek, hogy a „rossz levegőt” és a betegséget kiűzzék.

Esküvőkön és temetéseken is megjelenik a fenyőág, mint az élet folytonosságának és az ártó szellemek távoltartásának jelképe.