Pinus mugo 'Mops' - Havasi törpefenyő 20-40 K2

A Pinus mugo - havasi törpefenyő Közép- és Dél-Európa magashegységi régióiban őshonos. Természetes élőhelye az Alpok, a Kárpátok, valamint a Balkán-hegység területe, ahol 1200–2500 méteres tengerszint feletti magasságban fordul elő. Szélsőséges, zord körülmények között él: sekély, köves talajokon, meredek lejtőkön, erős szélnek és hóterhelésnek kitett fekvésekben. Kiváló alkalmazkodóképessége miatt a természetes szubalpin növénytársulások egyik meghatározó fafaja. A havasi törpefenyő első tudományos leírása a 18. századra nyúlik vissza: Giovanni Antonio Scopoli tiroli természettudós 1772-ben említette a Flora Carniolica művében, majd a faj hivatalos rendszertani meghatározását Antonio Turra olasz botanikus pontosította, ezért a faj neve Pinus mugo Turra. A nemzetségnév, Pinus, latin eredetű, egyszerűen „fenyőt” jelent, a fajnév, mugo, az olasz „mugo pino” kifejezésből származik, amely a havasi fenyőt jelöli. Az alapfaj gyantáját és illóolaját a népi gyógyászatban légúti panaszok enyhítésére használták.

A ’Mops’ fajtát Hugo F. Hooftman holland faiskolás szelektálta. A havasi törpefenyő magoncai közül választotta ki azt az egyedet, amely természetes módon mutatta a rendkívül lassú növekedést és a tökéletesen szabályos, tömött gömb alakot. 1951-ben vezették be a kereskedelmi forgalomba. A név (Mops) a holland "mopshond" szóból származik, ami mopsz kutyát jelent, utalva a növény tömzsi, kerek formájára. A növény gyökérzete erőteljes, mélyre hatoló főgyökérrel és sűrű oldalgyökerekkel, amelyek sziklás, gyenge termőképességű talajban is biztosítják a stabilitást. Fiatal korától kezdve természeténél fogva szabályos, tömör gömb vagy lapított gömb alakú cserje, amely megtartja formáját metszés nélkül is. A tűlevelek viszonylag rövidek, merevek, sötét zöldek, és kettesével állnak a hajtásokon. A lombozat rendkívül sűrű, tömött, és télen is megőrzik mély színüket. A tobozok aprók, barnás árnyalatúak, ritkán jelennek meg. Igen lassan növekszik (évente mindössze 3–5 cm-t). 10 év után is csak körülbelül 30–50 cm magas és széles, kifejlett mérete pedig ritkán haladja meg a 80–100 cm-t. 

Igényei: Fénykedvelő, napos fekvést igényel. Talajban nem válogatós, de a jó vízáteresztő, kavicsos, homokos közegben fejlődik legszebben. Rendkívül télálló, szárazságtűrő, és jól bírja a szélsőséges időjárást is.

Fenntartási munkái: Szinte teljesen gondozásmentes. Metszést nem igényel, formáját magától megtartja. Ha sűrűbb, tömörebb korona kialakítása a cél, a hajtásvégek tavaszi „gyertyázása” (új hajtások visszacsípése) ajánlott. Tavasszal érdemes eltávolítani az elszáradt tűket és a sérült hajtásokat. Az ültetés utáni első években a rendszeres öntözés elősegíti a begyökeresedést, később csak hosszan tartó aszály idején szükséges vízpótlás.

Felhasználása: kőkertek, sziklakertek, előkertek és edényes beültetések ideális növénye. Modern és hagyományos kertekben egyaránt jól érvényesül, különösen alacsony szegélynövényként. Jól kombinálható díszfüvekkel, alacsony évelőkkel vagy más törpefenyőkkel. konténeres növényként is tartható teraszokon és erkélyeken, ahol a kompakt mérete és a szabályos gömb formája érvényesül. Gyakran árulják magas törzsre oltva is.

Érdelkességek a havasi törpefenyőről:

A havasi törpefenyő kultúrtörténete és népi jelentősége elválaszthatatlan az Alpok és a Kárpátok magashegyi világától. Mivel ez a növény ott él, ahol a fák többsége már feladja (a fahatár felett), a szívósság és a túlélés abszolút jelképe.

A legfontosabb népi és gazdasági jelentősége a belőle kinyert illóolajnak van, amely az osztrák, bajor és tiroli népi gyógyászat alappillére. Az Alpokban évszázadok óta gyűjtik a friss hajtásokat, és vízgőz-lepárlással készítik a híres Latschenkiefer olajat. Rendkívül erős fertőtlenítő és keringésjavító. A népi gyógyászatban légúti betegségek inhalálására, valamint izomfájdalmak, reuma és ízületi gyulladások kezelésére használták bedörzsölőként (például a híres Sósborszesz egyik változataként).

Mivel a fahatár felett ez az egyetlen fás szárú növény, a pásztorok és a korai hegymászók számára ez volt az elsődleges tüzelőanyag. Gyantás fája még nedvesen is jól ég. A népi megfigyelés (és a mai erdészet) szerint a törpefenyő-övezet a leghatékonyabb biológiai gát a lavinák megállításában, mivel rugalmas ágai megkötik a hótömeget.

Hasonlóan a lucfenyőhöz, a törpefenyő zsenge hajtásait is felhasználják: Cukorral rétegezve köhögés elleni szirupot készítenek belőle. Zirbenschnaps (Fenyőpálinka): Bár ez elsősorban a cirbolyafenyőhöz köthető, az Alpok egyes vidékein a törpefenyő hajtásaiból és tobozaiból is készítenek jellegzetes, gyantás ízű likőrt vagy pálinkát.

Erdélyben és a Tátrában a népnyelv gyakran hívja „görbe fenyőnek” vagy „kuszának”.

Bár európai faj, a modern kultúrtörténetben a Pinus mugo vált az egyik legfontosabb bonsai alapanyaggá és a nyugati japánkertek „helyettesítő” növényévé, mivel lassú növekedése és természetesen göcsörtös törzse tökéletesen idézi a keleti esztétikát.