Pinus nigra 'Brepo' - Törpe feketefenyő 1/2 standard CLT 30 D 40/45

A Pinus nigra - feketefenyő Közép- és Dél-Európa, valamint a Balkán-félsziget hegyvidéki és dombvidéki területein őshonos. Elterjedési területe az Ibériai-félszigettől Ausztrián és a Kárpát-medencén át egészen Törökországig húzódik. Természetes élőhelyén szárazabb, napos lejtőkön, mészkő- és dolomitalapú talajokon fordul elő 400-1800 m tengerszint feletti magasságban, gyakran gyengébb termőképességű, sekély talajrétegű területeken is. Jól alkalmazkodik a kontinentális és szubmediterrán klímához, viszonylag szélsőséges környezeti viszonyok között is életképes. A Pinus nemzetségnév az ókori latin elnevezésből származik, amelyet a fenyőfélékre használtak. A „nigra” fajnév jelentése fekete, amely az idősebb példányok sötét, majdnem fekete árnyalatú, mélyen repedezett kérgére utal. A faj binominális nevezéktanát hivatalosan 1785-ben Johann Franz Xaver Arnold alkotta meg. Az egyik legjelentősebb erdészeti és talajvédelmi fafajjá vált Európában. 

A 'Brepo' (vagy Pierrick Bregeon; hivatalos tudományos neve: Pinus × bregeonii 'Pierrick Brégeon') fajtát Henri Bregeon svájci fenyőnemesítő hozta létre. Ez a növény valójában egy tudatos hibridizáció eredménye: a fekete fenyő (Pinus nigra) és a japán erdeifenyő (Pinus densiflora) keresztezéséből született. A fajtát eredetileg nemesítője után 'Pierrick Brégeon' néven vezették be. A ma is ismert 'Brepo' nevet később, 2003-ban kapta az amerikai Jeddeloh Farms faiskolától. Az új név a nemesítő vezetéknevének (Bregeon) és keresztnevének (Pierrick) összevonásából született (Bre-Pi, amiből Brepo lett), hogy a nemzetközi piacon könnyebben kiejthető legyen. Bár botanikailag hibrid, a kertészeti forgalomban legtöbbször a Pinus nigra fajhoz sorolják. Természetes módon is szabályos gömb alakú, rendkívül tömött és lassú növekedésű törpefenyő. Tűlevelei sötétzöldek, fényesek, merevek, és a fekete fenyőhöz képest valamivel vékonyabbak, viszonylag hosszúak (5-7 cm), és sűrűn állnak a hajtásokon, tömör, zömök megjelenést kölcsönözve a növénynek. Igen lassan növekszik, évente mindössze 5-10 cm-t. Kifejlett korában magassága és szélessége is körülbelül 1,5–1,8 méter körül alakul.

Igényei: Fényigényes faj, teljes napfényben fejlődik optimálisan. Talajban rendkívül alkalmazkodóképes, a száraz, meszes, köves talajokat is jól tűri. A pangó vizet nem viseli el, fiatal korában érdemes öntözni, de begyökeresedés után a szárazságtűrése jó. Várostűrése jó, a légszennyezést viszonylag jól tolerálja. Fagytűrése szintén kiváló.

Fenntartási munkái: Metszést általában nem igényel, természetes formája stabil. Évente tavasszal fenyőtáppal érdemes trágyázni. A leggyakoribb kártevője a fenyőilonca (Rhyacionia buoliana), amely a fiatal hajtásokat károsítja, valamint a fenyőormányos és a fenyőtűdarázs lárvái.

Felhasználása: Ideális választás sziklakertekbe, minikertekbe, sírok beültetésére, alacsony szegélynövénynek, vagy konténeres nevelésre teraszokra és erkélyekre, ahol a kompakt mérete és a szabályos gömb formája érvényesül. Gyakran árulják magas törzsre oltva is (60, 80 vagy 100 cm-es törzsön), így egy kis "gömbfa" hatását kelti.

Érdekességek a feketefenyőről:

Erdőgazdálkodás és tájrendezés: A 19. és 20. században Európa-szerte (így Magyarországon, az Alföldön és a Karszt-vidékeken is) tömegesen ültették homok megkötésére és a kopár, köves területek fásítására rendkívüli igénytelensége miatt.

A "Hős fenyő": A magyar népi emlékezetben a szívósság és a kitartás jelképe lett, mivel a legszegényebb, legszárazabb, meszes talajokon is képes megélni, ahol más fenyők elpusztulnának.

Mediterrán hangulat: A modern kertépítészetben a mediterrán hangulat megteremtésének elengedhetetlen eleme, különösen a festői, idős példányok ernyős koronája miatt.

Hajóépítés: A Földközi-tenger térségében fáját a tartóssága és egyenessége miatt kisebb hajók építésére és épületfának is használták.