Pinus nigra var. austriaca – Osztrák feketefenyő magas törzsön 175+ 16/18

A Pinus nigra - feketefenyő Közép- és Dél-Európa, valamint a Balkán-félsziget hegyvidéki és dombvidéki területein őshonos. Elterjedési területe az Ibériai-félszigettől Ausztrián és a Kárpát-medencén át egészen Törökországig húzódik. Természetes élőhelyén szárazabb, napos lejtőkön, mészkő- és dolomitalapú talajokon fordul elő 400-1800 m tengerszint feletti magasságban, gyakran gyengébb termőképességű, sekély talajrétegű területeken is. Jól alkalmazkodik a kontinentális és szubmediterrán klímához, viszonylag szélsőséges környezeti viszonyok között is életképes. A Pinus nemzetségnév az ókori latin elnevezésből származik, amelyet a fenyőfélékre használtak. A „nigra” fajnév jelentése fekete, amely az idősebb példányok sötét, majdnem fekete árnyalatú, mélyen repedezett kérgére utal. A faj binominális nevezéktanát hivatalosan 1785-ben Johann Franz Xaver Arnold alkotta meg. Az egyik legjelentősebb erdészeti és talajvédelmi fafajjá vált Európában. 

Oszrák feketefenyő Franz Antoine (1815–1886) osztrák botanikus és kertész, a bécsi udvari kertek (Hofburg) igazgatója valamint Franz Höss (vagy Hoess, 1767–1837) osztrák erdész és botanikus, a Mariabrunni Erdészeti Akadémia professzora Pinus nigra var. austriaca a néven írták le a fajt 1838-ban, hogy megkülönböztessék az Ausztriában és a környező hegységekben élő, zömökebb, sötétebb tűjű populációt a többi (például mediterrán) fekete fenyőtől. A jelenleg elfogadott tudományos besorolás szerint az osztrák fekete fenyő az alapfaj törzsalakja, ezért tudományos neve: Pinus nigra subsp. nigra. Így az eredeti név ma már csak szinonimaként szerepel. A fiatal fák sűrű piramis alakú koronájúak, majd az életkorral lekerekített vagy lapos tetejű formájúvá válik. Kérge vastag, fiatalon sima szürke, a kifejlett fákon sötétbarna – fekete. A fa öregedésével mélyen repedezetté válik, és szabálytalan kéregcserepeket/pikkelyeket képez. Hajtásai sűrűbben állnak, a korona tömöttebb, mint az alapfajé. A tűlevelek 8-15 cm hosszúak, merevek, hegyesek és sötétzöldebb színűek, mint az alapfaj, 4-8 ​​évig maradnak a fán, mielőtt lehullanak, és kettesével állnak a törpehajtásokon. A tobozok tojásdadok vagy kúpok alakúak, 5-10 cm hosszúak, két év alatt érnek be és gyakran évekig a fán maradnak. Mély karógyökér-rendszert fejleszt kiterjedt oldalgyökerekkel. Kifejlett korban jellemzően 20-55 méter magasra nő, törzsének átmérője akár a 1,5-2 m-t is elérheti.

Igényei: Fényigényes faj, teljes napfényben fejlődik optimálisan. Talajban rendkívül alkalmazkodóképes, a száraz, meszes, köves talajokat is jól tűri. A pangó vizet nem viseli el, fiatal korában érdemes öntözni, de begyökeresedés után a szárazságtűrése jó. Várostűrése jó, a légszennyezést viszonylag jól tolerálja. A legfagytűrőbb és a eszes talajt legjobban elviselő a fekektefenyők között.

Fenntartási munkái: Metszést általában nem igényel, természetes formája stabil és erőteljes, de a fiatal gyertyákat (tavaszi friss hajtásokat) 'csipegetve' a növekedése korlátozható és tömöríthető. Fiatal korban az egyenes törzs nevelése indokolt lehet. Idősebb korban kevés gondozást igényel. A megfelelő térállás biztosítása fontos, mivel kifejlett korában jelentős méretű fává fejlődik. A leggyakoribb kártevője a fenyőilonca (Rhyacionia buoliana), amely a fiatal hajtásokat károsítja, valamint a fenyőormányos és a fenyőtűdarázs lárvái.

Felhasználása: Nagyobb kertek, parkok, erdősávok és tájépítészeti létesítmények karakteres fája. Alkalmas szélfogó erdősávok létesítésére és talajvédelmi célokra is. Városi környezetben, tágas területeken jól alkalmazható.

Érdekességek a feketefenyőről:

Erdőgazdálkodás és tájrendezés: A 19. és 20. században Európa-szerte (így Magyarországon, az Alföldön és a Karszt-vidékeken is) tömegesen ültették homok megkötésére és a kopár, köves területek fásítására rendkívüli igénytelensége miatt.

A "Hős fenyő": A magyar népi emlékezetben a szívósság és a kitartás jelképe lett, mivel a legszegényebb, legszárazabb, meszes talajokon is képes megélni, ahol más fenyők elpusztulnának.

Mediterrán hangulat: A modern kertépítészetben a mediterrán hangulat megteremtésének elengedhetetlen eleme, különösen a festői, idős példányok ernyős koronája miatt.

Hajóépítés: A Földközi-tenger térségében fáját a tartóssága és egyenessége miatt kisebb hajók építésére és épületfának is használták.