Pinus sylvestris – Erdeifenyő 80/100 K20/30

A Pinus sílvestris - erdei fenyő Eurázsia egyik legnagyobb elterjedésű fenyőfaja. Természetes állományai Nyugat-Európától egészen Kelet-Szibériáig húzódnak. A síkvidéki homokterületektől a hegyvidéki régiókig megtalálható, 0–2600 méteres tengerszint feletti magasságban. Különösen jól alkalmazkodik a szélsőséges körülményekhez: savanyú, homokos, tápanyagszegény talajokon, szárazabb klímán is fennmarad. Magyarországon őshonos fafaj, jelentős erdőalkotó szereppel. A Pinus az ókori latin elnevezés a fenyőkre. A „sylvestris” fajnév jelentése „erdei” vagy „vadon élő”, amely természetes erdei előfordulására utal. A fajt a 18. században írta le Carl Linneaus, és az egyik legkorábban tudományosan rögzített európai fenyőfaj. A fajt hazánkban borovi fenyőnek is hívják: A „borovi” szó a szláv nyelvekből (szlovákul, csehül és lengyelül is borovice vagy bor) szivárgott át a magyar nyelvbe.

Az erdei fenyő fiatal korában kúpos, de az idő múlásával a törzse megnyúlik, felkopaszodik, és a tetején egy laza, szabálytalan, ellaposodó, ernyőszerű koronát fejlesztő örökzöld fa. Ez a festői forma adja a fa karakterét. A leglátványosabb része a fának a kérge. A törzs alsó részen szürkésbarna, de a koronába eső részén és az ágakon jellegzetesen élénk narancsvörös vagy vörösbarna, és szabálytalan lemezekben hámlik le. Tűlevelei kettesével állnak, 4–7 cm hosszúak, kissé csavarodók, kékeszöld árnyalatúak, 2-4 évig maradnak a fán, mielőtt lehullanának. Tobozai 3–7 cm hosszúak, tojásdadok, két év alatt érnek be. Végmagassága 20–35 méter, kedvező termőhelyen ennél magasabb is lehet. Koronaszélessége 6–10 méter.

Igényei: Fényigényes faj, árnyékban felkopaszodik. Talajban nem válogatós, de a jó vízáteresztő, laza szerkezetű talajokat kedveli. Jól tűri a szárazságot és a hideget. Várostűrése közepes, a légszennyezésre érzékenyebb lehet.

Fenntartási munkái: Metszést általában nem igényel. Fiatal korban a törzsnevelés indokolt lehet. Hosszú életű, stabil szerkezetű fafaj, gondozási igénye alacsony. A tavasszal adott tápanyagot meghálálja.

Ma a legveszélyesebb kártevője a Fenyőrontó darázs (Neodiprion sertifer)

Kártételkor a lárvák (álhernyók) tucatszámra lepik el az ágakat, és tarrágást végeznek. Gyakran csak a tűlevelek központi erét hagyják meg, így az ágak "csontvázasodnak". A fenyőlevelekbe rakott tojásokból április végén kelnek ki a károsító lárvák. Lárvák kártétele áprilistól nyár elejéig tart, foltokban szoktak a hernyó-csoportok a fákon megjelenni. Lombrágásuk következtében legyengülnek a fák, a rágás okozta lombhiányt – enyhe fertőzés esetén – a fák nyár végére pótolni szokták/tudják.

Védekezési lehetőség: Kis fák esetén a csoportosan táplálkozó lárvák egyszerűen lemoshatók erős vízsugárral vagy kesztyűben lehúzhatók az ágról. Vegyszeres: Kontakt vagy felszívódó rovarölő szerekkel hatékonyan irthatók, de fontos a gyors, beavatkozás, mert napok alatt képesek lecsupaszítani egy ágat. 

Felhasználása: Erdőtelepítésekben, tájépítészeti ültetésekben, nagyobb parkokban és természetközeli kertekben alkalmazzák. Szoliterként is ültethető, ahol jellegzetes kérge és lazább koronája jól érvényesül. Homokos, gyengébb adottságú talajokra is alkalmas.

Érdekességek az erdeifenyőről:

A még ragacsos, barna pikkelyekkel borított, 3-5 cm-es friss hajtásokból (ezeket hívja a népnyelv rügynek) fenyőrügy-szirupok készülnek. Rendkívül magas az illóolaj-tartalma (terpentin, pinén), ami sokkal erősebb fertőtlenítő és köptető, mint a lucfenyőé. Erdélyben és a Felvidéken cukorral rétegezve tüdőbetegségek, makacs köhögés és asztma ellen használták.

Az erdeifenyő magas gyantatartalma miatt a történelemben fontos ipari alapanyag volt: A népi háztartásokban a gyantás fahasábokat (fáklya) használták világításra, mert lassan és fényesen égett. Az égetésekor keletkező finom kormot összegyűjtötték, és ebből készült a legjobb minőségű fekete tinta és festék (ebonit-utánzatokhoz is).

A szibériai és finnugor népeknél az erdeifenyő a tisztaság szimbóluma. Úgy hitték, a fenyő illata elűzi a rontást. Betegségek idején erdeifenyő ágaival füstölték át a házat.

Skandináviában az erdeifenyőt a „Nap fájának” tartották, mert vöröses törzse a lemenő nap fényében szinte lángol. Gyakran ültették határjelzőként vagy a birtok védelmére.

A vöröses, gyantás faanyaga (borovi fenyő) rendkívül tartós vízben is. A vitorlás hajók korában az egyenes, sudár erdeifenyő volt a legkeresettebb árbocfa. Egész erdőket (ún. árbocerdőket) tartottak fenn a haditengerészet számára. A fa száraz lepárlásával nyerték a fakátrányt, amivel a hajók réseit tömítették és a köteleket tartósították. Erdeifenyő ipari felhasználása - Erdészeti Lapok

A magyar népi építészetben a „borovi” (ami az erdeifenyő szláv nevéből, a bor-ból ered) a luxust és a tartósságot jelentette. Ebből készültek a legértékesebb templomkapuk, kúria-ajtók és ablakkeretek, mert a magas gyantatartalom miatt nem korhadt el 100 év után sem.