Taxus baccata 'Zöld' Bonsai - Tiszafa Zöld alakfa 100/125

A Taxus baccata - közönséges tiszafa Európa mérsékelt övi erdeiből származik, különösen a Brit-szigetek, Franciaország, Németország és Délkelet-Európa területeiről ismert. A Kárpát-medencében középhegységi faj. Hazánkban őshonosan (jégkorszaki reliktum) megtalálható például a Bükk hegységben (Ómassa, Lillafüred). Leghíresebb állománya egykor Közép-Európa legnagyobb ismert tiszafa állománya volt, a Déli-Bakonyban Szentgál – Márkó – Bánd – Herend községek határában. Habár élőhelye beszűkült, még mindig ez a legnagyobb magyarországi előfordulási területe. Magyarországon védett növény. Már a római korban is nagy becsben tartották, mivel fából készítették a híres római íjakat, kardokat és más szerszámokat, valamint gyógynövényként is alkalmazták. A megtalált fossziliákat 67 millió évesre becsülik. A nemzetségnév, Taxus, latin eredetű, a fa szilárdságára és feldolgozhatóságára utal. A baccata fajnév a jellegzetes piros, húsos tobozbogyókra (baccákra) utal. 

A 'Zöld' fajtát Id. Barabits Elemér (1921–2003), a neves magyar erdőmérnök és növénynemesítő szelektálta, aki több mint 400 dísznövényfajtát (főleg fenyőféléket) szelektált. Széles körű elterjedése a '80-as évektől datálható. A 'Sövény'fajtánál lassabb növekedésű, kompaktabb. Éves hajtásnövekedése 20 cm. Mereven felfelé törekvő, sűrű ágrendszerű. Természetes formája oszlopabb, de nyírott sövényként érzi magát a legjobban. Élénkzöld, fényes tűlevelei vannak, amelyek sűrűbben állnak, mint 'Sövény' fajtán, így hamarabb alkot átláthatatlan falat. Ez egy hímivarú szelekció, ami azt jelenti, hogy nem hoz piros bogyókat. Ez sövénynél előnyös, mert nem potyog a termés. Végmagassága a nyírási magasságtól függ.

Igényei: Közepes hőigényű növény. Fény szempontjából nagyon tág tűrésű: tűző naptól a mély árnyékig minden fényviszonyban jól fejlődik. Szinte bármilyen talajon megél; a meszet is jól tűri. De legfontosabb a jó vízelvezetés, mert nem bírja a pangó vizet (gyökérrothadásra hajlamos). Kiválóan bírja a városi klímát, a légszennyezést.

Fenntartási munkái: A tiszafa kiválóan bírja a drasztikus metszést. Akár a régi, fás részekig visszavágható, megbízhatóan kihajt onnan is. A sövényt évente 1-2 alkalommal érdemes nyírni (legjobb májusban és augusztusban). A tetejét mindig keskenyebbre nyírjuk, mint az alját, hogy minden rész elegendő fényt kapjon. Az ültetés utáni első két évben a rendszeres öntözés kulcsfontosságú a begyökeresedéshez. Minden tavasszal érdemes szerves- vagy műtrágyát kijuttatni.

Felhasználása: Elsősorban sövénynövényként alkalmazzuk, de kialakítható belőle labirintus is. Szoliter növényként parkokban, temetőkben, és nagyobb méretű kertekben használató. Kedvelt bonszaj növény. 

Érdekességek a tiszafáról:

Temetkezési szokások: Középkori Európában a tiszafát gyakran ültették templomok és temetők közelébe, mivel örökzöld lombozata a halhatatlanság és az örök élet szimbóluma volt.

Formakertészet: A 16–17. századtól kezdve Európa főúri kertjeiben formált sövényekhez, labirintusokhoz és topiáriumokhoz használták, köszönhetően lassú növekedésének és sűrű, formázható lombjának. (A topiárium olyan kerttervezési irányzat, amely élő növényekből formázott szobrokat, alakzatokat hoz létre, ezáltal műalkotássá avanzsálva a növényzetet. A latin nyelvben az "opus topiarium" a formára nyírt cserjéket, fákat jelenti. Ma is alkalmazzák e szóra az "Élő kertszobrászat" kifejezést.) 

Fafeldolgozás: A kemény, rugalmas és tartós fa évszázadokon át a hangszer- és fegyverkészítés egyik alapanyaga volt. Különösen híres volt az íjak, dárdák és kardok gyártásában.

Gyógynövényként: A népi gyógyászatban a tiszafa leveleit és kérgét különféle betegségek, például láz és reuma kezelésére használták. Modern kutatások során a tiszafából kivont Paclitaxel (taxol) daganatellenes hatásáról vált ismertté. A piros magköpenyből szívgyógyszerek alapvegyületét vonják ki.

Az élet körforgásának szimbóluma: Különböző kultúrákban (a keresztény kultúrát is ideértve) a tiszafa az élet, a halál és az újjászületés körforgását szimbolizálta. Ez részben annak köszönhető, hogy a tiszafa rendkívül hosszú életű, így az elmúlás és az örökkévalóság fogalmával fonódott össze. 

A kelta papok, a druidák számára a tiszafa szent volt, a küszöböt jelentette a világok között, és a belátás, a bölcsesség fájának tartották

Az ókori Görögországban és Rómában a látomások és varázslatok istennőjének, Hekaténak volt a fája.

A frissen kivágott, "zöld" tiszafa sűrűsége a magas nedvességtartalom miatt elérheti vagy meghaladhatja az 1000kg/m3-t, így a friss rönkök lebeghetnek a vízfelszín alatt vagy lassan el is merülhetnek.

A tiszafát használják az ébenfából készült tárgyak ’hamisítására’, hiszen súlya nagyon hasonló az ébenfához, és mivel a tiszafa szövetei nagyon tömörek, a festék nem csak a felületén maradt meg, hanem mélyen beszívódott a rostok közé. Így, ha a szobor vagy bútor megkarcolódott, alatta is fekete maradt, ami segített fenntartani az ébenfa illúzióját. Ma már a tiszafa is olyan drága és ritka, hogy önmagában is érték, de antik műtárgyaknál (például régi sakkfiguráknál, feszületeknél vagy díszdobozoknál) gyakran találkozni ebenizált (ébenfa utánzása) tiszafával.

Olvass többet róla itt:

https://arsnaturae.hu/hu/halalfa-es-sajatos-eletkozossege